A magyar labdarúgásban dolgozó edzők számtalanszor vallottak gyalázatos kudarcot az elmúlt évtizedek során, s legalább ennyi arcpirítóan arrogáns és kioktató nyilatkozatot vágtak a közvélemény pofájába, ha az meg merészelte kérdőjelezni a szakértelmüket, vagy csak felvetette a felelősségüket.

A szeretőjéhez tartott, ahhoz a mocskos ribanchoz, akinek volt mersze elhagyni őt, az istent: élet, halál és a kórtermek urát. Megkötözte, egy gyors löket injekcióval elkábította a nőt, és hozzálátott a műtéthez:

A másik típusú holokauszt-bűntudat, melynek a magyar társadalom szempontjából sokkal nagyobb a jelentősége, a túlélők bűntudata. Míg az elkövetők bűntudata egy indokolható élmény lehet, addig a túlélőké alapvetően irracionális, ám ennek ellenére töretlenül hat és működik.

Bármilyen elképesztő: a holokauszt hetven év múltán is a magyarországi politika egyik legfőbb tárgya. Ez a kényszeresen közbeszédben tartott téma egy zsigeri félelemből táplálkozik, mégpedig abból, hogy a zsidósággal szembeni genocídium egy nap megismétlődik.

A szitkozódás, a fenyegetés és a megfélemlítés lassan legalább annyira része a közúti közlekedésnek, a parkolásnak, a szülői értekezletnek vagy a bevásárlásnak, mint a KRESZ-nek a jelzőtábla. Az ügy valójában most kezd érdekes lenni. Amikor kiderül, hogy az egyik szereplő nem fekete és a másik nem fehér.

Gyurcsány Ferenc halálbrigádja, a Demokratikus Koalíció azzal lepte meg az ország népét, hogy Pásztor Albertet, az egykori miskolci rendőrkapitányt nevezte meg polgármesterjelöltjének.

Egyetemistaként nem nagyon kedveltem a hökösöket. Behízelgő, fontoskodó figurák voltak, akiknek a nyájas állkapcsa mögül arrogancia és arcoskodás formájában időről-időre kivillant a foguk fehérje.