oglašavanje

Latin risza így is, úgy is

» » írás /    / 

Kevés bizarrabb rendezvény van a latin táncversenyeknél. Mert hát hogyan is néz ki általában egy ilyen esemény? A tornatermi körülményeknek köszönhetően borzalmas akusztikájú zenére egy halom táncospár ropja egymástól teljesen független koreográfiára. Eközben szúrós szemű, kivénhedt bírák a pálya széléről latolgatják, hogy melyik párt hány pontra taksáljanak. Az ítészek felelősségük teljes tudatában olyan elszánt ridegséggel méregetik a versenyzőket, mintha élet-halál kérdésében kellene döntést hozniuk – továbbjuttatnak vagy leléptetnek.

 

Miközben a húst darálják, a versenyzők az összes idegszálukkal arra koncentrálnak, hogy minden rezdülésük a zenével ritmusban lüktető, tökéletes mozdulatsorrá álljon össze, hiszen csak így lehet esélyük a náciszemű bíráikkal elfogadtatni magukat. És mivel minden párnak fölül kell múlnia a mellettük teperőket, ezért ízületszaggató nyújtásokkal és hangsebességű pörgésekkel díszítik a lépéseiket minden gyors és lassú ütemben.

 

A parkett talán még szikrázna is, ha nem ázna verejtékében minden, hiszen a táncot a fizikai képesség határában lejtik. De ezt a tényt minden táncosnak kötelező elhazudni. A nők ijesztő művicsorral igyekeznek a latinos könnyedséget és boldog életérzést imitálni. De messze túlteszik őket képmutatásban a férfiak, akik valahogy képesek egyszerre a pávák és az ócska reklámkampányok szélembereinek a mozgását imitálni. Ehhez jön még nekik a hátranyalt haj, a barnítókrém, a kifestett szemöldök, na meg az elöl mélyen kivágott, feszülős, csiricsáré ruha. A latin macsósságtól nem is lehetne messzebb kerülni.

 

A perverz parádé tortájára a közönség fújja a habot, ugyanis a latin dallam a hangos ordibálásnak és hajrázásnak köszönhetően teljesen élvezhetetlen. Mintha valami külvárosi focimeccsre tévedett volna az ember. Érthetetlen, hogy a latinos életigenlés és lazaság hogyan fajulhatott ebbe a neurotikusan győzni akarós majomparádéba... Valaki valahol valamit nagyon félreérthetett.

 

forrás: tanc.hu

 

Persze nemcsak a táncversenyek világa bizarr, a problémák a profi táncoktatásban is megjelennek: oktatók heves ordítozásai és kemény szavaiknak ütlegelése edzi ki azokat a megfelelési kényszertől szorongó táncosokat, akiknek a világa tánckoreográfiákra és a versenyeken szerzett pontok számolgatására szűkül. És persze mindenki győzni akar, na meg a Facebookon a műfajból eredő exhibicionizmust lájkokra váltani.

 

Mindeközben a tánc hobbi szinten való oktatása nagyon ritkán színvonalas. Általában az a jellemző, hogy önmagukat oktatónak kinevező kóklerek olcsó jegyekért cserébe minél több embert zsúfolnak össze egy helyre, ahol a legalapvetőbb tánclépéseket mutogatják bármiféle technikai ismeret átadása nélkül. Valószínűleg úgy kalkulálnak, hogy a tanulókat nem is a tánctudás igénye motiválja, hanem a szingli létből eredő párzási ösztön, ami majd mindenkit belevisz a táncoktatásnak hazudott tingli-tanglizásba.

 

Pedig jó lenne, ha a társastáncok hobbi szintű oktatásának komolyabb színvonalbeli követelménye lenne. A legnagyobb gond talán az, hogy a táncoktatás az iskolákban egyáltalán nem jellemző, így aztán a fiataloknak a mozgáskultúrájába a ritmusra történő mozgás, a táncpartner irányítása, vagy táncpartner által irányítva táncolás egyáltalán nem épül bele. Nem is annyira csoda így, hogy a többségnek a táncot az ősi törzsek dobolására emlékeztető tam-tamra való riszálós-rázkódás jelenti és erre specializálódik a legtöbb szórakozóhely. A társastáncok pedig leginkább csak egy-két klub kiképzett tagjainak a kiváltsága.

 

 

TrollParádé:

comments powered by Disqus