oglašavanje

A keleti parti Las Vegas: Atlantic City

» » idegen tollak /    / 

A korrupció csodatevő ereje, avagy a város, amely addig volt jó, amíg rossz volt.

 

Vannak olyan könyvek, filmek, kivételes elvonatkoztatóképességgel bírók számára talán festmények is, amelyekben egyszerűen csak benne van minden. Én már tudom, pedig még nem is jártam ott, hogy van egy ilyen város is. Úgy hívják, hogy Atlantic City.

 

 

Álmok, pénz, alkohol, szerencsejáték, prostitúció, intézményesült bűnözés. Mindből sok jutott a keleti part Las Vegasának. Atlantic City talán nem is egy város, hanem inkább egy nagyon sajátos hangulatú műalkotás, egy nagyon sötét történet.

 

Ha már történet, a bonyodalom ott kezdődött, hogy néhány évnyi politikai szárnybontogatás és Atlantic megye megalapításának kiharcolása után Jonathan Pitney doktor úr a fejébe vette, hogy a fákkal és mindenféle borzasztó bozótokkal borított, tizenméteres homokdombokkal tagolt Absecon szigete az USA-beli New Jersey-ben szépen át fog változni gyógyüdülőhellyé, és máshová már nem is akarnak majd menni a vagyonos pihenni vágyók. Minden általa elérhető fórumon terjeszteni kezdte a sziget egészségvédő klímájának hírét, aztán ahogy az lenni szokott, aligha tévedhetett volna nagyobbat.

 

A közeli Cape May-t saját pályáján sosem tudta legyőzni, sőt nagyon korán kiderült, hogy nem egy hajóban vitorláznak, de, ha más közlekedési eszközön is, Pitney projektje végül sínre került. Történt ugyanis, hogy Samuel Richards mint gazdag és befolyásos befektető meglátta a fantáziát abban, amin mások csak nevettek, abban, hogy vasút kösse össze Philadelphiát és az abseconi nagy semmit. Persze voltak ennek egészen praktikus okai is, legrosszabb esetben egy olcsó nyersanyagszállítási lehetőség lehetett volna a vasútvonal, amelyen a szerelvények az 1852-es engedélyezés után két évvel már a philadelphiai munkásosztályt pöfögték a semmiből lett üdülőhelyre, vagy legalábbis annak gyorsan bővülő kezdeményébe. Ahol egyébként az első időkben rettentő sok volt a légy meg a szúnyog, az eső volt az egyetlen vízforrás és minden ellepett a homok. Általánosságban véve kemény küzdelem folyt azért, hogy évről évre mégis valahogy tovább éljen Pitney álma. Persze ekkor már a történet rég nem róla szólt. Minden nehézség dacára pár évtized alatt lenyűgöző fejlődésnek indult Atlantic City, de olyan úton – és ez nem egy újabb vasutas-sínes szójáték lesz –, aminek minden mérföldjén van valami bizarr módon tanulságos. A legszegényebbek egynapos kirándulóhelyéből kerekedett egy olyan város, ahová fegyverkereskedő számára épült, a brunei szultántól vásárolt jachtján még maga a hatalmas Donald Trump is behajózott ingatlanmillióival a széfjében.

 

John Lake Young “millió dolláros mólója” a XX. század elejéről, ahol eredetileg a Young halászhálójába került különféle tengeri teremtményeket lehetett megcsodálni

 

Sorra épültek a szállodák, és a kevésbé tehetős vendégek óriási tömegeit befogadó panziók, fokozatosan átalakult Atlantic City az üdülési szezon végén megszűnő, a család számára kikötői látványosságokat kínáló zsibvásárból egy valódi várossá. Egy olyan várossá, ahová csupa olyan dolgot tenni megy a vendég, amit otthon nem szabad. A valódi városoknak pedig vannak ám állandó lakóik, nekik problémái, a problémák megoldására pedig választott képviselőik. És ezzel el is érkeztünk a – nézőpont kérdése – csodához, amivé Atlantic City vált, avagy a lényeghez. A könyv, amely az egyik fontosabb forrása és ötletadója ennek a szövegnek, nem véletlenül kapta a Gengszterkorzó (Boardwalk Empire) címet. Irodalmilag vájtfülűbbek bizonyára tucatnyi jobb példát tudnak hozni mély szimbolikával bíró címekre, de hát nem is szépirodalmi művet tárgyalunk. Itt egyszerűen csak arról van szó, hogy a végleges formáját 1896-ra elérő fából ácsolt sétány elrejtette az üzletek és vendégek számára kellemetlen homokot, azonban a finom szemcsék helyett egy kifinomult társadalmi képződmény kezdett grasszálni fel s alá a híressé vált léceken. Szokás mondani a színpadra, hogy a világot jelentő deszkák, hát, ezek a deszkák is egy egész világot jelentenek mind a mai napig. Egy éppen csetlő-botló, viszont valaha elképesztő napokat látott világot.

 

 

Három nagy név fűződik a város virágkorához, sorban ők Louis “the Commodore” Kuehnle, Enoch “Nucky” Johnson és Francis Sherman “Hap” Farley, a három beceneves jómadár és politikai zseni, és bizonyos tekintetben bűnöző.

 

KuehnleMindegyiküknek más volt az erőssége, eltérő volt a stílusa, viszont ugyanazon tökéletesen működő rendszer felett uralkodtak évtizedeken át. Egy olyan rendszeren, amelynek nem más szolgált tartópilléréül, mint az alkohol, a nők és a szerencsejáték. A maga módján vagy éppen idejében mindhárom törvénybe ütköző módon került terítékre, tehát, ha a vén Európa egy gyönyörű nő, akkor Atlantic City virágkorában egy rulettkereket pörgető nő, akinek alkohol folyik az ereiben és börtönbe kéne zárni, de valahogy mindig megússza kisebb ejnye-bejnyékkel. Az, hogy ezzel a szolgáltatáskínálattal jól boldogult a város, nem meglepő, legfeljebb megbotránkoztató, a már többször említett struktúra mögötte pedig minimum zavarba ejtő, habár, ha jobban belegondolunk, szinte adta magát.

 

Gyakorlatilag a kezdetektől fogva egészen az 1970-es évekig elképzelhetetlen volt, hogy ne a republikánus párt, illetve az, aki a helyi szervezet élén állt diktáljon. Ha illegális játékbarlangot üzemeltettél volna, a politikai gépezeten át vezetett hozzá az út, ha egy jó állást szerettél volna, ugyanaz a helyzet, ha elfogyott a tűzre valód, szintúgy. Nem volt olyan probléma, amire ne adott volna választ a párt, amely szorosan együttműködött a helyi szervezett bűnözéssel, az sem túlzás, ha a részének tekintjük.

 

Nucky JohnsonAkkoriban még olyan szociális háló sem volt az Egyesült Államokban (közvetlenül, vagy állami, szövetségi szinten leosztott munkahelyeken keresztül közvetetten), mint most, és a helyi politika sokkal nagyobb mozgástérrel rendelkezett, de, ami a legfontosabb, és ami miatt fennmaradhatott ez a nemcsak mai szemmel puha diktatúrának tetsző rendszer, az az volt, hogy egyedüliként tudott választ adni Atlantic City a környéken a fentebb említett igényekre. Mondjuk másra nem is igazán volt képes. Gyakorlatilag egy élő-lélegző célszerszám, egy engedély nélkül tartott mesterlövészpuska lett a város, és egy ilyen komoly szerszámhoz biztos kezek kellettek. Miután mindenkinek jó volt valamennyire a ki nem mondott, le nem írt szerződés, politikus, rendőr, ügyész, bíró, bűnöző tette a dolgát egymással összhangban. FBI-nyomozás, börtön és miegymás nem akaszthatta meg igazán a lendületet nagyon sokáig.

 

 

Hap FarleyA szesztilalom különösen jót tett a városnak, politika és maffia karöltve dolgozott azon, hogy sose apadjon el a szeszforrás, de annak megszűntével, a világháború gyakorlatozó katonáinak elszállásolását leszámítva lassú leszállóágra került Atlantic City. Az első demokrata vezetéssel együtt eljött a legalizált szerencsejáték is Atlantic Citybe a hetvenes évek közepén, és a nagyjábóli megtisztulás is. A rendszer, amely organikusan fejlődve képes volt az első, tizenkilencedik századi szúnyogcsípéstől az utolsó városlakó gondjáig a problémákat megoldani, nem talált fogódzót, és, ami a helyébe lépett, sem tudta visszahozni a múlt sikereit.

 

 

Atlantic City ismét a térképen – képkocka a filmből
 

Ennek az utolsó korszaknak a kezdetét választja díszletéül az Atlantic City című film 1980-ból. Megjelenik benne az immár legális kaszinók világa, és az új remény, amit jelentenek, de az is, hogy, habár a befektetői körből határozottan és egészen jól sikerült eltávolítani a maffiát, egy ilyen helyen sosem a legtisztább erkölcsök fognak uralkodni, viszont a változás egyértelmű. Egy hatalmas bevételforrás került ki a bűnözés és politika közvetlen ellenőrzése alól, és kapott egyúttal új erőre. A republikánus pártstruktúra által összetartott város, csak részint képletesen értve, szétszéledt, verseny, profitvárakozások inkább, és valahogy már nem igazán a közös sikerre való igény a hajtóerő, az eddigi kötelező, a rendszer által kikényszerített, mindenkinek fontos célok helyett az Atlantic Cityben ekkora méretekben ismeretlen önzés lett az úr. A szervezett bűnözés pedig tovább élt, csak egy kicsit nagyobb, valódibb illegalitásban. A bűn keleti parti városában azóta is egymást váltják a kaszinó-hotelek és az üressé vált telkek, valamint omladozó panziók és lakóházak, és csak remélni lehet, hogy egyszer az egymással harcoló ingatlanspekulánsok időben rájönnek, hogy Atlantic City erejét a közösség adta. Mert, habár az a bizonyos biztos kéz irányította a várost, és a közösség inkább a közös nyomoron vagy éppen politikai érdekeken alapult, a kéz ugyanúgy csak része volt a nagy egésznek, egy szükséges összetevője, mindenkinek volt szerepe, nem úgy, mint mostanság, Atlantic City viszonylag tiszta és becsületes – már, ha ezt elhisszük –, de eléggé zord korszakában.

 

Bruce Springsteen dala is, mely címként szintén a város nevét viseli, ezt a bizonytalanságot és kettősséget szomorkodja el. Ott van, érezhető a nagy lehetőség, akinek nem jön be, annak viszont nagyon nem.

 

 

A befuccsolt ingatlanprojektek szép példája a Revel névre hallgató hotel-kaszinó, amely most úgy néz ki, hogy talán megmenekül Glenn Straubnak köszönhetően, akinek egyébként eléggé elképesztő elképzelései vannak az ingatlannal kapcsolatosan. Élethossznövelő műtétek, rákkutatás és más hasonló tudományos és orvosi tevékenységek helyszíne lenne belőle, na meg élményfürdőt is tartalmazni fog, amint eléri végső formáját. Egyébként Straub versenytársára, Trumpra fog szavazni, holott demokrata.

 

Hogy mi lesz a Revelből, majd kiderül egyszer. Az biztos, hogy eddig két év és hat hónapig üzemelt eredeti formájában, 2014 szeptemberében csődbe ment és bezárt, és már a kezdetekkor sem volt könnyű sorsa. A fő befektető, a Morgan Stanley milliárdos veszteséget írt le kiszállásakor a válság miatt, így állami-politikai segítség nélkül valószínűleg vége is lett volna a dalnak. Majd a cég több magas rangú vezetője meghalt egy repülőszerencsétlenségben és az építkezés során is történetek halálos balesetek. Végül az eredeti tervekhez képest alacsonyabb szobaszámmal, eggyel kevesebb toronnyal, de megépült, és kinyitott 2012-ben a Revel.

 

 

Annak okaként, hogy hogyan jutott ide Atlantic City, szokás felhozni a korrupciót – habár azt a szintet vélhetően nem éri el, mint a ereje teljében, cserébe nincs a város számra kedvező funkciója –, a túlzó önkormányzati kiadásokat, valamint a kaszinók bezárkózó jellegét – nem érdekük, hogy a vendégeknek az épületen kívül legyen bármi szórakozásuk –, és ezek közül talán az utóbbi lehet az érdekes. Az egymással versengő kaszinók tulajdonosai és vezetői abban a hitben élnek talán, hogy önmagukban tudnak annyit nyújtani az odalátogatóknak, amitől az üzletük és a körülöttük a város is fennmarad. Ehhez képest nagyon úgy tűnik, hogy arra az egyébként nyilvánvaló problémára sem kívánnak válaszolni, amivel már az első hanyatlási szakaszban küzdött a város, arra, hogy Atlantic City már nem annyira érdekes, mint az olcsó autózás és repülőutak előtti korszakban. Akkor elég volt a vasút és Philadelphia. Sokak szerint egy saját, országos lefedettségű légitársaság megoldást jelenthetne, és valóban nem butaság az ötlet. Főleg, hogy a jelek semmi jót nem mutatnak, és más út sem nagyon kínálkozik. Az, hogy 2014-ben négy kaszinó is bezárt – köztük az egyre valószínűbb republikánus elnökjelölt egyik Atlantic City-béli, harminc évet megélt vállalkozása, a Trump Plaza Hotel and Casino –, illetve az, hogy azóta sem történt semmiféle előrelépés, arra utal, hogy nem olyan biztos a város jövője. Itt érdemes megjegyezni, hogy a Las Vegas-szal való összehasonlítást nem feltétlenül helytálló, ugyanis a keleti parti város sokkal egyoldalúbb gazdasággal rendelkezett mindig is.

 

 

A Revel megnyitása alkalmából készült cikk illusztrációja, Kelly Bennett, Citylab

 

Persze a remény, a hit még megvan nyomokban, meg kell hogy legyen. Akinek az élete, minden vagyona egy panzióban, üzletben van, nem tehet mást, kiszállni nem lehet. Az sem tehet mást, akinek arra sincs lehetősége, hogy elhagyja a várost és máshol próbáljon szerencsét, csak bízhat a csodában. A megoldás pedig lehet, hogy nincs is annyira elérhetetlen távolságban. Ami egyszer már működött Atlantic Cityben, az esetleg működhet még egyszer. Azonban nem mindegy, hogy egy húsba markolóan érezhető függés tartja össze a közösséget, vagy egy jól felismert, közös probléma. Utóbbi is képes volt már rá egyszer, a legalizált szerencsejáték kedvező hatásának ígérete egy referendum erejéig összehozta az embereket, most viszont elsősorban az egymással versengő ingatlanmágnásokat és hitelezőiket kellene összebékíteni. Ami a csuda tudja, hogy elképzelhetőbb alternatíva-e, az, hogy a Revel új tulajdonosa, Glenn Straub a probléma nagyságát fel nem ismerő kaszinótulajdonosoktól felvásárolja rövidesen csődbe jutó vállalkozásaikat, majd saját koncepcióját szépen megvalósítja Atlantic Citynek új arcot adva. Ez eléggé nagy badarságnak is gondolható, nevessünk is bátran, de az együttműködésre képtelen jelenlegi befektetői kör által felmutatott nagy semmivel szemben legalább hasonlít egy tervre. Hogy végül ismét erőre kap a város, vagy sivár homok és kusza bozótos fogja keretezni Pitney álmának nagyon is valóssá vált meséjét, csak sejthetjük, én addig is csak remélem, hogy egyszer vehetek egy retúrjegyet a második leghíresebb amerikai kaszinóvárosba, hogy ne csak ábrándozva dúdolhassam Springsteen szavait:

 

“Well I guess everything dies baby that’s a fact
But maybe everything that dies someday comes back
Put your hair up nice and set up pretty
And meet me tonight in Atlantic City”

 

(Nyers és pontatlan fordításomban: Hát, azt hiszem, minden meghal egyszer, kedves, ez tény | De talán minden, ami meghal, egyszer visszatér | Igazítsd meg a hajad és öltözz fel szépen | És találkozzunk ma este Atlantic City-ben.)

 

Chuck Finley írása a konc.kinja.com-ról.

 

 

TrollParádé:

comments powered by Disqus