oglašavanje

Nemzettudat aranyáron

» » írás /    / 

 

Miért kell mindenáron az olimpiai aranyérem? Azért, mert a magyarok többsége ebből meríti a nemzeti érzést. A közösséghez tartozás alapvető pszichológiai szükséglet, azt pedig ugyan ki tagadná, hogy jobb az olimpiai hősök közösségéhez tartozni, mint nikotinistákhoz, alkoholistákhoz, romlott és képmutató kispolgárokhoz. A magyar ember se akar olyan klubhoz tartozni, ahova csak úgy fölveszik.

 

Egyszerűbben átélhető az a magyarságélmény, amely csak azt követeli meg, hogy a magyar ember üljön minden nap pár percig az olimpiai közvetítés előtt. Ez kevésbé megeröltető, mint könyvtárba járni, megismerni mondjuk a magyarok történetét vagy a magyar kultúra nagyjait. Adyt, Hamvast, Kosztolányit, Márait, Bibót, Babitsot és Pilunszkyt olvasni, megpróbálni megérteni, hogy mi vezette orosz tankok elé a pesti srácokat.

 

„Hajrá magyarok!” Nemzeti mezt ölteni, átélni az összetartozás és a győzelem eufóriáját - ez a McDonald's logikája. A magyar ember elé rakják, ha kéri meg is rágják helyette, aztán elhitetik vele, hogy nincs ennél nemesebb pillanat. De vajon mit érnek valójában ezek az aranyak? Nem valami sokat. A világ népeit nem érdeklik a magyarok sikersportágai, a tömegsportot az aranyérem nem ösztönzi, viszont elszívja előle a pénzt meg az infrastruktúrát. És a soha, sehol fel nem tett kérdés: mit veszítünk az olimpiai aranyakon? A versenysport kohójában ártatlan gyermekek tömegei nyomorodnak meg lelkileg és fizikailag, csak hogy néhányukból olimpiai bajnok legyen. Kiss László ügye ékesen megmutatta, miféle erkölcs működik az élsportban: az edző személye törvények felett áll, mert az olimpiai aranyakkal kilóra megveszi a közvéleményt - nem csak a politikusokat, nem csak az újságírókat, hanem minden magyar embert.

 

Kiss László egy végső engesztelő gesztus kiséretében vitt virágot egykori áldozatának. Nem emleget koncepciós pert - valamennyi hazugsága lelepleződött már. Kiss mögött nem látjuk Bayer Zsoltot, Friderikusz Sándort és Aczél Endrét, de egy nap ők is bocsánatot kérnek majd. Csak legyen már vége! Végre térjen vissza minden a rendes kerékvágásba! Szegény, drága meghurcolt sportvezetőink, ők csak a pénzt kérik, és cserébe hozzák nekünk a sok-sok aranyat! Még a lelkiismeretünket sem terhelik, elintéznek mindent. Végre újra néma lesz az uszoda. Csak Kicsi bácsi izgatott sóhaját halljuk, amint egy gyereklány fölé hajol. A távolban papír serceg - talán Schmitt Pál másolja a doktoriját.

 

A Kiss-ügy egyetlen indokolt következménye az élsport teljes átvilágítása, továbbá a leszámolás mindazokkal a szakágakkal, amelyekben csak embertelen módon lehet sikert aratni. Az aranyak és a rekordok hajszolása - főleg közpénzen - nem helyes működés. Sport és sport közt azonban nagy a különbség: a monotonitásra és a növendékek betörésére épülő sportágak, amilyen többek közt az úszás meg a súlyemelés, nyilvánvalóan sokkal veszedelmesebbek és nyomorúságosabbak, mint mondjuk a vívás, a tenisz vagy a labdarúgás.

 

A magyar nemzethez tartozás élménye az én számomra például azt jelenti, hogy nem hagyok minden sötét és aljas tevékenységet változatlanul folyni. Engem nem az olimpiai aranyak tesznek büszkévé, hanem az, ha identitásom olyan nemzethez fűz, amelyik nem engedi az erőszakot, és amelyik megvédi a gyengét. Ahhoz a nemzethez kívánok tartozni, amelyik nem fordítja olimpiai bajnokok tablója felé a fejét, ha gyermekeinek testi vagy lelki zúzódásait látja. Ahhoz a magyar nemzethez kívánok tartozni, amelyik annyira biztos lábakkal áll történelmének, kultúrájának és identitásának talalján, hogy nincs szüksége egyetlen olimpiai aranyéremre sem ahhoz, hogy képes legyen megélni a magyarságát. Hajrá magyar nyelvű kultúra! Hajrá megkínzottak! Hajrá öntudat!

TrollParádé:

comments powered by Disqus