oglašavanje

Krisztusi vérszomj made in USA

» » írás /    / 

Volt szerencsém az iraki háború idején huzamosabb ideig Amerika kellős közepén, Kansas államban tartózkodni. Megdöbbentett, hogy a vallásbuzgó emberek milyen véresen komolyan gondolják, hogy az amerikai szabadságjogokat a közel-keleti ország sivatagában kell megvédeni. Persze a 9/11-es traumát követően könnyű volt őket arról meggyőzni, hogy a gonosz turbános emberek dugig vannak tömegpusztító fegyverekkel, és hogy ezek a terrorista idegenek bármit megtennének azért, hogy bevessék őket Amerika ellen. Ebből következően Irak megszállása, és gonosz vezetőjének kivégzése mindenkinek óriási megkönnyebbülést jelentett. És persze okot az ünneplésre.

 

 

Vasárnaponként a templomokban az emberek, rock bandák iránti fanatikus rajongásra emlékeztető hevületben, terepmintás „Army of God” feliratú tokokba csomagolt bibliából Jézus Krisztus nevét üvöltötték. Aztán hazamentek a halálbüntetés intézményét dicsőíteni. A háború szent céljában egy percig sem kételkedtek, önmagukban és a környezetükben semmiféle ellentmondásosságot nem észleltek. Ennek pedig az oka elsősorban az a kőkemény sovinizmus, ami az átlag amerikai suttyónak éppen annyira a sajátja, mint a magyar ember lelkét mélyen átitatott cinizmus és folyamatos önsajnálat. Az amerikai tömegembert a legkevésbé sem érdekli, hogy létezik élet Amerikán kívül is. Beéri a valóságshowkkal, meg a gyorséttermi kajával. A plázák útvesztőibe önfeledten veszik bele. Az idegen dolgokat gyanakodva méregeti. Számára a legjobb az amerikai: éljen a barbecue szószban pácolt jóllét, és persze mindenek felett éljen maga az istenadta amerikai szabadság és demokrácia, bármit is jelentsenek ezek. És ha az idegeneknek valami nem tetszik, nos, ezekben az esetekben segít a hadsereg.

 

Az átlag amerikai szemében az igazi hős a katona. Könnybe lábadt szemmel, mély pátosszal gondol arra, hogy zsíros hamburgerének minden falatját az ultramodern, ütőképes hadseregének köszönheti. Az amerikai zászló alatt menetelő fegyveresek csodálattal töltik el, hiszen ez a lobogó - melyhez igazi bálványimádattal viszonyul -, mindent szentesít. Büszkeséggel tölti el, ha gyermeke egyenruhát ölt magára, és ha azt kérdezed tőle, hogy a tulajdon vérét félti-e, teljes meggyőződéssel azt feleli, hogy a jóisten a harcmezőn biztosan meg fogja védeni.

 

És ezt a mentalitást a hadsereg előszeretettel használja ki. A militarista propaganda a gyerekek életében nagyon korán megjelenik. A háború idején például (és talán azóta is?) a középiskolákban, a szokásos reggeli zászlóeskü után, a tanárok minden diákkal kötelezően úgynevezett ifjúsági híradót nézettek. A hírek – nem mellesleg – főleg az Irakban kilőtt katonai helikopterekről és egyéb háborús szörnyűségekről szóltak. De rendszeresen megszakították őket a hadsereg reklámfilmjei. Minden spot igazi hollywoodi stílusban, blockbuster filmeket megszégyenítő vizuális trükkökkel győzködte az ifjúságot arról, hogy a katonai pálya nem csupán dicsőséges, de rendkívül izgalmas és jópofa.


Na meg néhány kedves, melegszívű, gyermekbarát veterán katona is rendszeren kapott egy-egy asztalt az iskola aulájában. Kedvesen elcseverésztek minden gyerekkel. Puskák helyett füzetekkel, és gondosan kidolgozott életpálya modellel voltak felfegyverkezve. És amit a két csengetés közt működő toborzóiroda a fiataloknak kínált (és kínál ma is): suli után pár év szolgálat, utána pedig a sereg a felsőoktatás finanszírozásába besegít. Az ajánlat kecsegtető, csak azt a néhány évet kell túlélni.

 

 

Amerikának ez az arca ijesztő. Félelmetes, hogy Jézus Krisztus fanatikus imádatát milyen ügyesen egyeztetik össze a suttyó embermassza vérszomjával és idegengyűlöletével. Nemrég újra fölvettem a kapcsolatot egy olyan régi amerikai ismerősömmel, aki az iraki háború idején még épphogy csak az általános iskolának kezdett neki. Jelenleg egy katonai bázison teljesít szolgáltatot, aláírt egy három éves szerződést a sereggel. Azt mondta, hogy szeretett volna valami „fun” dologot csinálni, meg hogy a munkájából adódóan valószínű majd sokszor megy bevetésre. Megkérdeztem, hogy fél-e? Azt mondta igen, eléggé fél. Hogy ebben mi a „fun”, azt nehéz megérteni...

 

Persze bármennyire is legyen az ember pacifista, be kell látni, a katonaságra sajnos igenis szükség van. Amíg ennek az erőszakszervezetnek az a célja, hogy az adott ország állampolgárait a külső veszélyektől óvja, addig igazából minden rendben van. De az már más eset, amikor azt tapasztaljuk, hogy egy vezető réteg a társadalmat tudatosan militarizmusra szoktatja, és a tömegember lelkében tomboló vérszomjat stimulálja. És aztán ugyanez a réteg a fölkorbácsolt energiákat meglovagolja, hogy a részvényei utáni profitot emberi áldozatokon keresztül maximalizálja. Mert akkor a nemzetbiztonság nagyon durván hackelve van.

 

 

TrollParádé:

comments powered by Disqus