oglašavanje

El lehet-e temetni?

» » futószalag /    / 

Az alábbi írás a Saul fia című film szubjektív értelmezése, ami az utolsó jelenettel kiemelten foglalkozik.

 

Amikor először hallottam, hogy a Saul fia története az, hogy egy náci haláltáborban az egyik rab a halott fiát próbálja tisztességgel eltemeti, azonnal az jutott eszembe, hogy már megint sikerült egy holokauszt giccsparádét kitermelni. Mert valahogy eddig a filmművészetben a holokauszt és a giccs szinte mindig kéz a kézben jártak. Az alkotók mintha képtelenek lettek volna a történteket valamiféle rózsaszín védőszemüveg nélkül szemlélni. Talán attól féltek, hogy nélküle nem tudnák megnyerni maguknak a közönséget, de ez cinikus gondolat. Lehet, egyszerűen csak nem álltunk még rá készen.

 

Hiába volt a Schindler listája telis-tele nagyon erős, pátosztól, esztétizálástól mentes jelenetekkel, a végére csak sikerült a cselekményt egy nevetséges hollywoodi katarzisig duzzasztani. De például A felolvasó című film is problémákkal küzdött, hiszen a történet egy-egy giccs-panelban valahogy mindig elbotlott. Pedig ezek a témával legjobban foglalkozó filmek közé tartoznak. Aztán 2015-ben bemutatták a Saul fiát, ami az eddigi legerősebb szembenézés a halálgyárak történetével. Nincs benne pátosz, sem semmiféle megváltó üdvözülés. A megsemmisítés procedúráját mindenfajta öncélúság nélkül mutatja. Mint a valóságban: elemeire szedve minden olyan egyszerű, de a darabokat egymás mellé helyezve jóformán fölfoghatatlan.

 

Végre hiteles holokauszt dráma született! De a film itt nem áll meg. A fő cselekményszál azt is megérteti velünk, hogy hiába is keresnénk a megváltást, nincs megváltás, semmiféle katarzis nem jöhet el értünk. A keresése is teljesen értelmetlen. A főhős mégis megkísérli. Kísérlete szívszorító, a néző mégis neheztelni kezd érte. Hiszen Saul több energiát fordít arra, hogy a gyerekének egy rendes, rabbis temetést szervezzen, mint amennyit a lázadás előkészítésére, vagyis a saját túlélésére szentel. Valójában Saul vágya a temetésre, az emberiség vágya arra, hogy a halálgyári halálának valamiféle magasztos üdvözülésen keresztül értelmet adjon.

 

De nemcsak ez a hiábavaló vágy jelenik meg, hanem a holokauszt által traumatizált nemzedék is, amit a film végén egy kisfiú személyesít meg. A fiú a szökésben lévő Saulba és társaiba botlik. Nem a haláltábor lakója ő, valószínűleg az egyik közeli faluból való. Az üldözők megérkeznek, hogy a szökötteket kivégezzék, a fiú pedig az erdőbe menekül. A mészárlást már nem is látja, a fegyverek ropogását csak menekülés közben hallja. Látott valamit, hallott valamit, és ezek halálra rémítik. Utána valószínűleg azt teszi, amit mi is: szorong, próbálja a történteket felfogni, megérteni. Ha máshogy nem megy, akkor fogja az egészet, és giccsbe önti. De igazából csak az erdőben bolyong, és ott bolyongunk vele együtt mi is.

 

Saul fiát a filmben nem lehetett eltemetni. Hogyan is lehetett volna? De vajon ma már el lehet temetni? Igen, lehet. Sőt, ez kötelességünk is. El kell temetnünk a halottainkat, és velük együtt a neurózist, a félelmeinket, azért, hogy teret adjunk a szembenézésnek. A temetés nem ugyanaz, mint a felejtés, és nekünk sok mindenre kell emlékeznünk. Elsősorban arra, hogy emberek embereket mészároltak. És nem csak emlékezni kötelességünk: meg is kell értenünk. Megérteni, hogy milyen mechanizmusok azok, amik ártatlanokat gázkamrákba kényszerítenek. Fel kell tárnunk ezeket. Fölfedezni őket, nem csak a környezetünkben, de saját magunkban is. Mert a fasizmus nem kizárólag a XX. századhoz vagy egyes népcsoportokhoz köthető. Ezek a mechanizmusok bárhol bárkiben ott munkálkodhatnak. Szembe kell néznünk velük, aztán le kell győznünk őket. Ez a harc szerencsére egyáltalán nem reménytelen. Erre a film is utalást tesz, hiszen Saul rámosolyog arra a fiúra.

 

 

TrollParádé:

comments powered by Disqus