oglašavanje

50 év Star Trek

» » írás /    / 

Idén 50 éve került először tévéképernyőre a Star Trek. A sorozat az akkoriban futó Apollo-program miatt rendkívül népszerű tudományos-fantasztikus műfaj keretein belül az Enterprise űrhajó legénységének epikus kalandjairól szólt. Viszont a kezdeti fogadtatás nem ígért hosszú és eredményes jövőt, három évad után a gyenge nézettségre hivatkozva el is kaszálták az egészet. A rossz nézettséghez nagyban hozzájárult, hogy a műsort egy idő után a késő péntek esti műsorsávba tolták. Viszont az ismétlések meghozták a népszerűségét, főleg az egyetemisták körében. Állítólag a tanárok igyekeztek úgy szervezni az óráikat, hogy azok ne ütközzenek a vetítésekkel.

 

Érdekes kérdés, hogy hogyan lehetett egy olyan sci-fi sorozat népszerű, ami a minimális költségvetése miatt kimondottan nevetséges díszletekkel és vizuális effektekkel operált. Na meg (kivételektől eltekintve) a színészi alakítások sem voltak mindig a helyükön. Gondolhatunk itt elsősorban a főszereplőt, Kirk kapitányt alakító William Shatner harsány ripacskodására. A színészről néhány kollégája később úgy nyilatkozott, hogy Shatner mindent megtett azért, hogy az összes jelenet az ő karaktere körül forogjon. Igyekezete sikeres volt, hiszen Kirk kapitány minden epizódban agyondominálta a cselekményt. A büdzséről pedig még csak annyit érdemes megemlíteni, hogy pontosan ki volt számolva, egyszerre hányan lehetnek a képernyőn, mert másképpen nem jutott volna minden színészre jelmez.

 

Mindezek ellenére a Star Treket a valaha készült legjobban sikerült tévésorozatok között tartják számon, és ez nem véletlen: a maga idealista, optimista világnézetével a produkció magára vállalta, hogy a kor releváns kérdéseivel foglalkozzon. A sci-fi eszköztárát a legjobb értelemben kiaknázva elképzelt valóságokon keresztül hipotetikus társadalmi modelleket ütköztetett egymással. Az epizódok története a felszínen gyerekesnek tűnhet, de mögöttes tartalmuk mély és releváns kérdésekkel bombázza a nézőt. És minden részre jellemző egy végtelenül humanista szemlélet, ami előrevetít egy olyan jövőképet, amelyben az ember a technológiai innováción keresztül képes túljutni az önzésen, a kapzsiságon, és (nem utolsó sorban) magán a háborún. A legfőbb motiváció az ismeretlen felfedezése és az emberiség tudástárának folyamatos gyarapítása. Vagyis a Star Trekben a technológiai fejlődés (ami maga az emberi zsenialitás és kreativitás terméke) az Új Megváltástan. Viszont a vallásosság a múlt barbársága, a jövő a végtelen megismerése és megértése.

 

A Star Trek kapcsán az egyik leggyakrabban emlegetett történelmi érdekesség, hogy elsők közt szerepeltetett nem szolga vagy rabszolga szerepben fekete bőrű színészeket (pedig a félvér idegen első tisztet alakító Leonard Nimoy karaktere is kész polgárpukkasztás volt). Hovatovább, az afro-amerikai Nichelle Nichols által megformált kommunikációs tiszt jelenléte már azért is tabutörőnek számított, mert nőként töltött be magas beosztású tisztséget. A színésznőt maga Martin Luther King biztatta, hogy tartson ki a sorozat mellett, mert a jelenléte remek példát mutat az amerikai társadalomnak.

 

Egy másik érdekes történelmi jelentőség is Nicholshoz fűződik, ugyanis az egyik epizódban Kirk kapitány gonosz, idegen telekinetikus kényszer hatására megcsókolta Uhura hadnagyot, Nicholse karakterét. Vagyis a Star Trek az elsők közt mutatott be rasszok közti csókjelenetet televízióban, és ennek a szimbolikus súlyát nem lehet túlbecsülni a ’60-as évek Amerikájában. Az eset óriási port kavart, és kőkemény kiállás volt a kor rasszista világnézetével szemben. (Beszédes, hogy azt azért még a Star Trek sem merte bedobni akkoriban, hogy a csókjelenet egy fekete férfi és egy fehér nő közt történjen, vagy hogy az intim pillanat a karakterek saját szándéka legyen.) A sorozat népszerűsége és az abban rejlő potenciál a ’70-es években egy rövid rajzfilmsorozatot eredményezett, majd a Star Wars sikerén felbuzdulva egy rekord-költségvetésű, de szenvedésig unalmas mozifilmet. A ’80-as években váltakozó sikerrel folytatták a mozifilmeket, aztán előálltak az Új Nemzedék című második Star Trek-sorozattal. Az Új Nemzedék minden elvárás szerint bukásra volt ítélve, a legtöbb hollywoodi bennfentes úgy gondolta, hogy lehetetlen egy ’60-as évekbeli sorozatot újraforgatni húsz évvel később. Ráadásul új színészgárdával, ami eleve kockázatos döntés volt, hiszen a nézők az „eredeti” színészekhez voltak szoktatva.

 

Végül az Új Nemzedék a maga jogán a legnépszerűbb és legikonikusabb Star Trek-sorozattá nőtte ki magát: jelentősen tágítottak a kitalált univerzumon, de nem hagytak fel az intelligens történetvezetéssel. Talán hibának róható fel, hogy a Star Trek megalkotója (és producere) Gene Roddenberry szigorúan elzárkózott attól, hogy a fő karakterek közt konfliktusok alakuljanak ki, az epizódok ennek ellenére hozták azt a drámát, ami a nézőket folyamatos elmetornára késztette. A sorozat a legjobb hagyományaihoz híven erősen kiállt a kisebbségek és/vagy a gyengébbek védelme illetve a berögzült társadalmi előítéletek ellen.

 

A Patrick Stewart által játszott Picard kapitány karaktere nem nyomta rá magát úgy a sorozatra, mint korábban Shatner, de kifinomult és visszafogott angol eleganciájával (noha eredetileg franciának írták meg), és csalhatatlan erkölcsi iránytűjével sokkal jelentőségteljesebb és emlékezetesebb pillanatokat szerzett, mint elődje. Míg Kirk kapitány leginkább szónokolt és ingletépésig verekedett, addig Pickard érvelt és vitatkozott. Nem akcióhőst formált, hanem a humanizmus értékeit képviselve vált ikonikus karakterré.

 

Sajnos a casting-ötletek az Új Nemzedék esetében mégsem voltak hibátlanok: a rajongók (internet híján) levélkampányt indítottak azért, hogy egy gyerekkaraktert kiírjanak a sorozatból. Ugyanis a Will Wheaton által megformált Wesley Crusher zseni-tinédzser-csodagyerek hiteltelenné (vagy inkább röhejessé) tette a cselekményt azzal, hogy rá bízták az Enterprise űrhajó kormányzását, és elvárták a nézőtől, hogy ezt komolyan vegye. Szerencsére az alkotók végül engedtek a rajongói nyomásnak.

 

Az Új Nemzedék ’94-ben ért véget, de már jóval a befejezése előtt nekiláttak a Deep Space Nine című harmadik sorozatnak, ami már egy kevésbé pozitív jövőképet ábrázolt. A Deep Space Nine talán a legizgalmasabb Star Trek sorozat: a karakterek árnyaltabbak lettek, vallási kérdések is felmerültek, és a cselekményt odáig duzzasztották, hogy egy csillagközi háború is kirobbant. A korábbi szériákkal végig koherenciában maradt, de sötétebb jövőképe és a történet kiélezett konfliktushelyzetei miatt mégis erősen eltért a korábbi produkcióktól. (Ezek közül a legszembetűnőbb nyilván az, hogy cselekmény fő helyszínét űrhajó helyett egy űrállomásra helyezték.) Ezek a változások minden valószínűség szerint két dolognak voltak köszönhetőek: Gene Roddenberry halálának, és annak, hogy a licenceket birtokló Paramount megijedt, hogy a Warner Bros. egy konkurens (űrállomásos) sci-fi sorozaton kezdett dolgozni, a Babylon 5-ön. Ennek a tévésorozatnak a kitalálója (J. Michael Straczynski) az elsők közt a Paramountot kereste fel az ötletével, de elutasították. Amikor azonban hírét vették, hogy a Babylon 5 mégis megvalósul, gyorsan nekiálltak legyártani a maguk Star Trekes verzióját, amiben számtalan ponton a Babylon 5 ötleteiből merítettek, mert nem lehet véletlen, hogy mind a karakterek, mind a témák, mind a cselekményszálak közt óriási a hasonlóság.

 

Pedig a Deep Space Nine a legjobban sikerült Star Trek széria lehetne, ha nem érződne rajta lépten-nyomon a szemérmetlen lopás. Mégis tény, hogy üdítő színfoltot vitt az univerzumba úgy, hogy megőrizte a Star Trek társadalomkritikai attitűdjét, de már több (akasztófa-) humorral. Például az Armin Shimerman által játszott ferengi fajhoz tartozó karakter egyszerre testesítette meg az összes negatív arab és zsidó sztereotípiát, majd akarata ellenére vált végül az elnyomott ferengi nők felszabadításának egyik hősévé.

 

A Voyagert nem sokkal az Új Nemzedék befejezése után indították (és futtatták a Deep Space Nine-nal egyszerre). Ez a sorozat azzal újított, hogy az erős női karakterek szerepeltetése révén jóval femininebb értékrendet vállalt fel. A Deep Space Nine afro-amerikai parancsnoka (Avery Brooks) után/mellett végre egy női kapitány (Kate Mulgrew) került az élre. Persze ezek a casting-döntések mai szemmel nézve olcsó politikai korrekteskedésnek tűnhetnek, viszont érdemes megemlíteni, hogy ’64-ben a tesztközönség a legelső Star Trek pilotját még részben azért utasította el, mert az első tisztet egy nő játszotta. A Star Trek ugyanis mindig is a tolerancia fényes oldalát igyekezett képviselni: a szereplők azért érkezhetnek bármelyik nemből vagy rasszból (vagy itt szó szerint lehet érteni: fajból), mert az univerzumon belül ez olyan magától értetődő, mint az, hogy az emberiség képes teret hajlítva utazni. Vagyis a Star Trek kimondatlanul és nem (annyira) szájbarágósan képviseli azt a szabadságot, ami a mai napig nem létezik, csak nem igazán divatos róla beszélni: jelenleg még mindig ott tartunk, hogy nemcsak a képességeink, de a származásunk is rengeteget számít a sorsunk alakulásában. De a pozitív változás a ’60-as évekhez képest érezhető, és a Star Treknek ebben nem kis szerepe van.

 

Viszont a Voyager színvonala sajnos ingadozott, és ez a nézettségi adatokon is meglátszott, ezért az eleve feminin értékrendre alapozott széria önmagához és a franchise-hoz minden szempontból méltatlan és alávaló húzásra szánta el magát: az egyik (női!) szereplőjüket lecserélték, és behoztak a helyére egy másik (szintén női) karaktert azzal a céllal, hogy az új szereplő a testéhez simuló kosztümjével csalogassa vissza az elvesztett nézőket. De bármennyire is volt a szándék gyomorforgató, az említett színésznő, Jeri Ryan kivételes színészi tehetségének köszönhetően képes volt hozni egy végtelenül komplex és izgalmas karaktert. A szerepéből adódóan az érzelmi skála minden fokán dolgoznia kellett, sokszor egyetlen epizódon belül, és mindezt egy pornófilm-forgatásba illő jelmezben csinálta végig úgy, hogy közben hiteles maradt. Olyannyira, hogy a karakterével kapcsolatban már aligha a jelmeze jut a nézők eszébe.

 

A sorozat másik említésre méltó karaktere a Robert Picardo által játszott hologram-doktor volt, aki a mogorva, egydimenziós komputer-programból vált a hologramok egyenjogúságáért küzdő élharcossá. A forgatókönyvírók felismerték, hogy Ryan és Picardo karakterének interakciójában végtelen kreatív lehetőség és humorforrás rejlik, így végül a sorozat második felét ez a két szereplő gyakorlatilag ellopta a többi színésztől. És nem hiába, mert így a Voyager színvonala helyreállt.

 

Ahogy azt feljebb említem, a sorozatok mellett folyamatosan futottak az eposz cselekményeit kiegészítő mozifilmek az eredeti sorozat és az Új Nemzedék szereplőgárdájával. Jóformán minden műfajjal megpróbálkoztak: az első film még nyomokban a 2001 Űrodüsszeiára hajazott, de az utána következők próbáltak nem kimondottan sci-fi jellegű stílusokból meríteni: volt horror, vígjáték, western, politikai dráma, és Die Hard-féle kőkemény akció. A kritikai és a pénzügyi siker váltakozó volt, ugyanis a filmek történetét nem mindig sikerült jól megírni. A 2002-ben bemutatott Nemezis például minden szempontból kudarc volt.

 

A Star Trek a Voyager 2001-es befejezésével gyakorlatilag elveszítette az összes kreatív energiáját. A Voyagert követő sorozatot, az Enterprise-t például négy évad után le is vették a műsorról. Ez nem volt véletlen: az alkotók már érezhetően kiégtek, és rosszabbnál rosszabb döntéseket hoztak. Az egyik az volt, hogy az eredeti sorozat előtt játszódó szériát készítettek, ami eleve sok feszültségtől fosztotta meg a közönséget (hiszen a néző már előre tudta, hogy mit hoz a „jövő”). A másik rossz húzás pedig a következetesen pocsék karakterválasztás volt: az alkotók a korábbi sorozatok mindegyikéből egyszerűen csak fogtak egy-egy bevált karaktertípust, és beemelték őket az Enterprise-ba. Csakhogy ezzel a sorozat nem tudott felmutatni semmi újszerűséget. Ráadásul a cselekmény is hol döcögött, hol értelmetlennek tűnt, és a Star Treket időtlenné tevő társadalomkritikai attitűd is teljesen eltűnt. Vagy talán el sem tűnt, hanem áthelyeződött egy másik szériába: ugyanis a korábban az Új Nemzedéken majd a Deep Space Nine-on dolgozó Ronald D. Moore egy konkurens sci-fi sorozat, a Battlestar Galactica gyártásában vállalt komoly szerepet. Ez a sorozat aztán minden szempontból fölülmúlta az Enterprise-t.

 

Az Enterprise törlésével úgy tűnt, hogy a Star Trek napjai végleg leáldoztak, és talán jobb is lett volna így. Csakhogy a Paramount pénzemberei nem nyugodtak, és mindenképpen fel akarták támasztani a franchise-t a hamvaiból. Ezért felkérték J.J. Abramst, hogy készítse el az eredeti sorozat mozifilm rebootját vadi új, fiatalos és szexi színészekkel. A 2009-ben, majd 2013-ban bemutatott filmek aztán mindent hoztak, amit a producerek elvártak: lett gigászi látványvilág, fergeteges akció, ütős poénok és ezekből zsíros bevétel. Sajnos azonban ez az új nekifutás a lehető legsúlyosabb félreértése volt mindannak, ami a Star Treket valaha sikeressé tette. A legerősebb Star Trekes részek ugyanis elsősorban lélektani és társadalmi drámák voltak, és csak nyomokban vagy elvétve (esetleg ezek mellett) tartalmaztak akciófilmes látványelemeket.

 

Idén érkezik az új mozifilm, amit a Star Wars Episode VII. miatti elfoglaltsága miatt már nem Abrams rendez. Viszont megmarad producernek, a stafétát pedig Justin Linnek adja át. Annak, akit az autós pornó-mozirajongók eddig a Halálos iramban-filmek rendezőjeként ismerhettek meg. Vagyis Justin Lin eddigi munkássága alapján az a rendező, aki a legkevésbé alkalmas arra, hogy a Star Treket újra intelligens formába hozza, viszont száz százalékig megfelel, hogy egy újabb, tökéletesen felejthető látvány-popcorn blockbustert nyomjon át Hollywood végbélcsatornáján. Hovatovább, a film nemrég kikerült trailerében egy verekedéses és egy motorbicikli-ugratásos(!) snitt között még a Halálos iramban című filmre is hivatkoznak, mint a rendező korábbi kiváló alkotására, ami igen fájdalmas tökönrúgás mindenkinek, aki igényes Star Trek-filmet remélt.

 

Nemrégiben azt is beharangozták, hogy 2017-ben új Star Trek sorozat érkezik, de tudván, hogy a franchise mára milyen erősen deformálódott, csupán reménykedhetünk, hogy a szériából újra minőségi sci-fi válik. Olyan, ami folyamatos reflexió a jelenkorra. Olyan, ami az aktuálisan felmerülő problémák továbbgondolása és előrevetítése a huszon-sokadik századra. Téma akadna bőven.


Könyvajánló: Lawrence M. Krauss: A Star Trek fizikája

 

 

TrollParádé:

comments powered by Disqus