oglašavanje

Köztársaság 4.0

» » írás /    / 

 

Lezajlott a választás óta a második nagy fővárosi tüntetés is, és követi majd újabb és újabb, mind a székvárosban, mind vidéken. S bár ilyen szónoklatokkal nem hiszem, hogy sok honfitársunk kebelében lobbant volna fel világokat felfaló és zsarnokokat elemésztő forradalmi tűz, ám végre eljutottak oda a szervezők, hogy konkrét célokat is kitűzzenek a változást akaróknak. Ennek ellenére senki hitét ne törje le az útkereséssel járó nehézség, s ne tántorítsa el a FIDESZ médiaudvarán csaholó veszett korcsainak gőgös, becsmérlő ugatása sem!

 

E célok ügyében szeretnék pár gondolatot megosztani, majd pontokba szedvén néhány javallatot, bízva abban, hogy számtalan újabb kívánalommal és értelmesebb követeléssel duzzad akkorára, hogy országunk várva várt kormányosai végre meghallván, eme sugallatok mentén navigáljanak. S végleg elhagyják azt a korhadt kompot, ami Nyugat és Kelet között hánykolódik már évszázadok óta. 

 

Három a magyar igazság, egy a ráadás, tartja a jól ismert mondás. Eleink háromszor veselkedtek neki, hogy a balkáni feudalizmusból kirángatva a nemzetet, a nyugati demokráciák útjára állítsák az ország szekerét.

 

Nulladik, kérészéltű kísérletünk szentesítésének, az 1849. áprilisában kikiáltott Függetlenségi Nyilatkozatot is tekinthetjük, bár hivatalosan nem lett deklarálva a köztársaság, mint államforma.

 

Így az Első Köztársaságot az őszirózsás forradalom hozta el 1918-ban, amely egy esztendőre rá a proletárok vasmarkába kerülve a „vörösterror”, majd a diktatúra bukását követő fehér revans során, lerongyolódva és kivérezvén visszahullott a monarchikus csöbörbe.

 

A Második Köztársaság, a világháború által hátrahagyott, üszkös romjain emelte fel önnön hamvaiból az országot, ám a kékcédulás ármányt szövő kommunistáknak köszönhetően, a szép lassan „felszalámizott” állam újfent a vörösök martalékává vált.

 

A jelenlegi, Harmadik Köztársaság, ugyanezen rőt veszedelem tetembűzénél lett életre hívva. Olyan ifjak tűzték lobogójúkra látszólagos hűséggel eme új, demokratikus rendszer reményét, akik most megőszült fővel, és tekintetes bendővel nyesik vissza a jogokat, hogy impozáns narancsligetük a birtokukban maradhasson.

Az igazság az persze, és legyen bármennyire is fölösleges szajkózni, de MÉG nem épült ki azért valódi diktatúra! Becsmérelhetjük a kanapén ülve, színpadon bohóckodva, avagy az utcán skandálva, hogy „Viktátor” - és egyebek -, ám azért ne szűkölködjünk a józanság rovására, hiszen Orbán rendszere még nem került le arra a koszos polcra, amelyen mondjuk, Rákosi hermája is málladozik.

 

Még nem! Ezért, valóban nincs okunk félni. De nem is árt természetesen résen lenni, hiszen azért oly magasan sincs az említett állványon az „országnarancs”.

 

Ám mit is várunk a ráadástól, a Negyedik Köztársaság leendő közszolgáitól és tisztviselőitől?

 

1. Elég volt a megosztottságból!

 

Lehet, hogy emberek sokasága elkötelezett bizonyos ideológiák felé, ám a legtöbb ember, csak élni szeretne, nyugodtan és szabadon egy sikeres országban.

 

Ezért jó lenne, ha már bevésődne mindenkinek, hogy ne a választók birkahada legyen a pártért, hanem a pártokba delegáltak szolgálják az őt bejuttató közösség teljes egészét. S attól, mert egy párt színeiben ücsörögnek naphosszat az országért fáradozván, az még nem jelenti azt, hogy a pártvezetés kizárólagos doktrínáit kell követniük. Mi nem azért választottuk az adott képviselőt, hogy „dobzselackóként” nyomogasson parancsra, hanem azért a helyi közösségért tevékenykedjen, amely anno bizalmat szavazott neki. Ez így nyilván közhelyes, ám az a tapasztalatunk, hogy az n-edik választókörzet lakói csak addig fontosak, amíg be nem juttatják az adott jelöltet. Minden településnek és régiónak meg van a saját, helyi problémaköre, amit nemcsak önkormányzati szinten kell kezelni, hanem az országgyűlés keretein belül is. A mandátummal nem csak privilégiumok járnak, hanem a választók felé nem csekély kötelezettség is!

 

A Haza legékesebb épületében jelenleg nemhogy heves, kétoldalú vita nem zajlik az üléseken, de szinte semmiféle párbeszéd sem, és ez már maga a tiszteletlenség netovábbja.
Emiatt a Házelnöknek független személynek kellene lennie, aki vasszigorral gyakorolná moderátori jogosítványát a politikai diskurzus etikus tisztaságáért. Igaz, hogy fárasztó lehet a legjelentéktelenebb ügyeket is interpretálni nap mint nap a kételkedő ellenzéknek, az viszont szégyen, hogy a kormányzati arrogancia már odáig fajult, hogy képtelenek egyenes választ adni a megadott kérdésekre. (Disszonáns mellébeszélés és pökhendi modorosság jellemzi a válaszadás látszatát, és eme megnyilvánulási mód is egy tipikus bizonyítéka annak, hogy a kormánypárt totálisan érdemtelen ostobáknak tekinti az állampolgárokat, illetve egyben indikátora is a vitakultúra lezüllésének.)

 

2. Korunk hatalmi ágai négyre bővültek immáron: a Törvényhozás, a Végrehajtás és az Igazságszolgáltatás mellett a Tömegtájékoztatás – azaz a Média – bír a legnagyobb befolyással a társadalmi létre. Így nemcsak a klasszikus ágakat kellene egyensúlyba hozni és elkülöníteni egymástól, hanem biztosítani azt is, hogy a közéleti sajtó ne silányulhasson a mindenkori hatalmat készséggel kiszolgáló, az objektivitás igényét is stigmatizáló propagandagépezetté. Bár, az is sajnálatos, hogy a kereskedelmi médiumok is néhol egy-egy politikai eszmét igyekeznek a fogyasztói-rabtársadalomba sulykolni, ám az teljességgel elfogadhatatlan, hogy közpénzen, a kormányzat csecsén élősködve lesz egy elméletileg pártatlan tájékoztatási szerv az államhatalom gátlástalan szócsöve.

 

Az új közszolgálati televíziónak párt- és politikamentesnek kell lennie. Feladata és célja legyen az objektív tájékoztatás a hírműsorokban; közéleti diskurzus folytatása a lakossággal; a magyar nemzeti identitás és hazánk nemzetiségi diverzitásának oltalma, a kulturális és szellemi örökségeink ápolása, ismeretterjesztés és oktatás által, határon innen és túl. (Ha a kereskedelmi csatornák esetleg nem lehetnének a közel- és távoljövőben politikailag semlegesek, akkor legalább a törvénybefoglaltak alapján, biztosítsanak szólásszabadságot és kiegyensúlyozott véleménynyilvánítási lehetőséget a pártok között. Mindezen elvárás, pedig evidens a közszolgálati médium esetében.) Legyen persze „szabad” sajtó, ám egy leendő, valóban elfogulatlan médiatanács szavatolhatná a jogfolytonosságot, mindamellett óvhatná a morális és erkölcsi zülléstől az országot a tartalom szűrésével.


Ez a mérsékelt cenzúra legyen a fék a rendszerben, mert a szólásszabadság nem egyenlő a színvonaltalan alpárisággal és a megrendelt karaktergyilkosságokkal.


Ne a Blikk és a Lokál legyen a közgondolkodást átszövő értelmi és kommunikációs szint.

 

 

3. Az oktatási rendszert ne pártpolitikusok szabják kényük-kedvük szerint!


Legyen autonóm, amennyire csak az lehetséges, ám előtte ki kellene dolgozni egy Általános Oktatási Irányelvet a tantestületek és diákság képviselőivel egyetemben, amelynek mentén újra az élvonalba kerülhetne a hazai közoktatás.
Az intézmények finanszírozása az állam kötelessége, ám csendestársként a feladata az legyen, hogy biztosítsa az önkormányzatok révén, hogy a régiók közötti különbségek minimalizálódjanak.


Kézenfekvő továbbra is, hogy ne az legyen a végső eredmény, hogy minél több diplomás tengődjön a munkaerőpiacon, avagy minden falura két tucat esztergályos jusson. A felzárkóztatás mellett, minden szakmának meg kell adni a kellő tiszteletet egyenlő arányban.


A kivándorlásért nem csak a brüsszeli bürokratákat kellene hibáztatni, az Unióban tapasztalható béranomáliák miatt. A fizikai munka nem alábbvalóbb, és a fejkvóta rendszere meg nem mehet a minőségi felsőoktatás rovására. Azon kell ügyködnie az ország vezetésének, hogy minden ember megbecsültnek érezhesse magát, ki valóban tanulni és/vagy dolgozni kíván kis hazánkban. A tanárok közössége biztosítja a szakmai hátteret, míg a politika művelői a szolidaritást és esélyegyenlőséget, illetve összehangolják ezt a munka és értelem alapú társadalmat a gazdasági követelményekkel. Valóban csak idealista maszlag lenne mindez? 

 

4. Országunk elvitathatatlan alapjait tény, hogy a magyar nemzeti örökség, az összeurópai-keresztény hitelvek és a római jog alkotják, ám ez nem jogosítja fel arra az államot, hogy közpénzek milliárdjait osztogassa szét az általa elismert, történelmi egyházak számára minden átláthatóság nélkül. A vallás magánügy, így azon egyházi szervezeteket, amelyek nem végeznek közhasznú és karitatív tevékenységet, azok működését csakis a tagok, pártolók adományai biztosítsák a jövőben. Törvényileg szabályozni kellene, hogy az állami támogatást pontosan mire és milyen arányban kell felhasználniuk a felekezeteknek. Ezt tovább nem is zsolozsmáznám.

 

5. Az észtországi-mintán alapuló, elektronikus népszavazási rendszer bevezetésével, valódi és állandó konzultációt is folytathatna a lakossággal a parlament. S mindezt megtehetné jóval alacsonyabb költségek mellett is, akár rendszeresen is kikérve az adófizetők véleményét, javaslatait egy-egy döntés során, valódi és kétoldalú értekezést folytatván a nemzettel. (Akár a nagyobb közteherrel számoló költségvetési döntések előtt is, hogy elejét vehessük a különböző kormánypárti hóbortokból fakadó pénzherdálásnak. )

Nem szeretnénk, ha a kormány, és a különböző pártok arra szórnák el a közvagyon millióit, hogy hatásvadász, vagy éppen minősíthetetlenül ízléstelen plakátokkal csúfítsák el a településeinket. Nem kérünk az államilag finanszírozott hirdetésekből sem! Ha a választókkal kívánnak kommunikálni, szervezzenek nyugodtan nyilvános fórumokat. A politikai propagandát ideje mérsékelni. S mindezeken felül, az átláthatóságot is biztosítania kell! Nekünk, igen is jogunk van látni minden egyes fillér útját, ha már hűlt helyét se leljük mostanság sokszor. Nemcsak a jogi útvesztők kiskapuira kitűzött, álszent vagyonbevallásokkal iparkodjanak már minket hülyére venni a képviselők!A munkájuk teljes egészét lekövethetővé, s nyilvánossá kell tenni.

 

6. Az igazságszolgáltatás hatalmi ágának kérdése az egyik legkeményebb dió, egy rettentően kusza béllel. Ami olyannyira nem is meglepő egy jogászoktól roskadozó parlamentben. Azonban az is látható, hogy a kétharmados országgyűlési többséggel rendelkező kormányzat, a saját pribékjeit ültette az törvényhozói s végrehajtói hatalmat leginkább ellensúlyozó testületekbe – példa okán az Ügyészség élére és az Alkotmánybíróságba -, s ezzel, nemcsak egy újabb illiberális intézkedést követtek el, hanem helóta szajhává is miskárolták ki a szemkötős Iustitiát.

 

Az egyik fő probléma az, hogy az Országgyűlés nevezi ki az alkotmánybírákat és a legfőbb ügyészt is. Gond, hiszen ez csak egy kiegyensúlyozott struktúrában lehetne valódi fék a mechanizmusban. Most inkább csak egy kopottas gázpedál. (Az, hogy a főügyész „sacrosanctus”, és nincs alárendelve az Országgyűlésnek, illetve nem is tartozik felé politikai felelősséggel, mindaddig egy harmonikus állapotot tükröz, amíg a meghatalmazást nem egy kétharmados parlamentáris többséggel rendelkező párt adja.)

 

Szerény javaslatom az lenne, hogy a jelöltállítást és kinevezést - a főügyésztől a gyevi bíróig - a Kúria felügyeletével, a bírósági szervek végezzék saját hatáskörükben. Nyilvánvaló, hogy minden politikai befolyás nélkül is tapasztalható részlehajlás és korrupció a jog nyakatekert gépezetében, de az bizonyos, hogy az igazságot és a törvények rendjét szavatoló testületeknek teljes mértékben legitimnek és szuverénnek kell maradnia az országgyűléstől és a kormánytól. Dilettánsként persze nem kívánnék többet eme asztalnál okoskodni, de mindenesetre szükségesnek ítélek egy szakértő garmadával való, mélyreható politikai és szakmai diskurzust.

 

7. Valódi elszámoltatást!

 

Sokat hangoztatott, kopottas szlogenné szelídült óhaj, miközben a rendszerváltás óta csak halmozódnak az aktakupacok, és felgyűlt a számla is.


Meg akarunk szabadulni az átkos múlt minden árnyától! Az, aki tisztességgel igyekezett azóta jóvátenni gyengeségét, kapjon amnesztiát az ügynökmúltjáért, ám többé nincs helye a közéleti és gazdasági pályán. (Ez természetesen csak azoknak járna ki, akik nem vétettek az alapvető emberi létjogok ellen.) Mindenkinek felelnie kell tetteiért, és nem csak az MSZMP eminenciás urait kiszolgálókat kell pellengérre állítani, hanem az elmúlt húsz esztendő összes állami jogtiprását is felgöngyölíteni. Kíméletlenül ki kell purgálni ezt a disznóganajos Állatfarmot. Revíziót követelünk minden eddigi kormány kétes intézkedése felett! Nem csak a Fidesz berkeiben dorbézolnak ám Döbrögi elvtársak, és „guccitollú” szarkák. Az elhullott és a még küszködő ellenzék soraiban is nem kevés delikvens vegetál.

 

8. Minden magyar egyenlő, és ugyanolyan fontos az ország számára!


Választójog tekintetében, minden itthon született honfitársunkat ugyanazon lehetőségek illetnek meg, ezért a közösséget ideiglenesen elhagyók számára biztosítani kell eme joguk teljes körű gyakorlását. Ám én is úgy hiszem, hogy azon magyar embertársainknak, akik nem itt élnek, és nem is szándékoznak esetleg visszatérni, azoknak ne feltétlenül legyen jogilag beleszólásuk abba, hogy akik itt maradtak, miként kívánják meghatározni az államvezetés jövőjét. Ha megfizetett adójuk eme közösség javára áramol a kincstárba - mert ugyebár az adó az állam létének fedezete -, akkor természetesen megilleti őket, bárhol is munkálkodjanak a nagyvilágban. (Az állandó magyarországi lakcímmel rendelkező munkanélküliekre és diákokra ezen megszorítás nem vonatkozna.) S eme kitétel érvényesíthető lehetne a közel százesztendős határainkon kívül rekedt nemzettársainkra is, akik ízig-vérig magyarok ugyan, és az Anyaország szent obligója, hogy mi továbbra is egy nációként lélegezhessünk, ám az előbb említett érv miatt, a kiterjesztet választójogukkal nem értek egyet. A DK a lehető legotrombább módon rontott rá a témára, így javaslom Gyurcsány úrnak, hogy ne csak a pohár fenekére nézzen, hanem szálljon végre magába, és ismerje el, hogy már csak ártani tud a közös ügynek a porondon. Intelligens, és ügyes szónoknak tartom, ám táncoljon oldalvást béklyóban.

 

Kirekesztőnek találom azt, hogy néhány ellenzéki még mindig arra apellál, hogy a választójogot konkrétan a végzettséghez kössék. Amondó vagyok, hogy egy diktátor, vagy bármilyen demagóg körül nem csak iskolázatlanok vergődtek ám birkanyájba. Mert attól nem kevesebb, avagy több valaki emberként, hogy papírforma szerint miként determinálta a társadalom. A Békemenet élén is meneteltek diplomás, otromba gazfickók, és azoknak is ugyanannyit ér az iksze, mint egy olyan embernek, aki tán kibukott még az általánosból is, de van annyira jó emberismerő, hogy felismerje, ki az, aki hazudik és harácsol, s ki az, aki valóban tenni is kíván ezért a nemzetért.

 

Ám azt nem tartom viszont elvetélt ideának, hogy valamiképpen megbizonyosodjunk arról, hogy a választó valóban felelősségteljes tudatában van eme jogosítványával. (Itt nem feltétlenül egy IQ-tesztre gondolok. Mondhatnók, egy 140-es értékkel rendelkező „szociopata” mizantróppal sem feltétlenül jár jobban a társadalom.) Ezt a kérdéskört például szociológusokkal és más bölcsészekkel, illetve természetesen jogászokkal vitatnám meg leginkább.

 

Azon is el lehetne gondolkodni, hogy ha az oktatási rendszer valóban felelősségteljes és tudatos embereket nevel ki egy szép új világban, akkor a választási részvételt akár kötelezni is lehetne, mert a szabadság nem csak kiváltság! Meg kell dolgoznunk érte újra és újra, mert hajlamosak vagyunk félvállról venni, és akkor aztán bambán pisloghatunk egy nap az 1984-es kalitkában.

 

9. A mentelmi jog egy rendkívül fontos biztosíték a modern parlamentarizmus rendszerében, ám a hatályos törvények és az aktuális országgyűlési státusz végett, elég komoly visszaélésékre is esélyt szolgáltathat, mivel az Országgyűlés kétharmados többsége az, amely megfoszthatja ezen kiváltságtól a képviselőket. Ha egy nap az Igazságszolgáltatás és a Törvényhozás egymástól ténylegesen elkülönült, kiegyensúlyozott pilléreként viselik az állam terhét, akkoron úgy gondolom, hogy e mentelem felfüggesztési jogát, az Alkotmánybíróságnak illene gyakorolnia. Ellenben eme immunitást csak akkor élvezhetnék a hon „jámbor” szolgái, ha nézeteik, nyilatkozataik, avagy tetteik miatt érné őket támadás. Minden más esetben, ezen előjogukra ne hivatkozhassanak.

 

10. S ha már újfent a képviseleti rendszerről esett szó, nem tartanám meddő követelésnek azt sem, hogy azon mandátumok haszonélvezői, akik az egyéni körzetektől kapták a bizodalmat, bármikor visszahívhatóak legyenek, ha az adott választói körzetben a választók többsége úgy döntene egy helyi szavazás keretében. Ezzel is foganatosítva azt, hogy soha ne feledjék a honatyák s anyák, hogy nem a pártjukért meresztik ám ülepüket az Országházban.

 

11. Plebejus sirám tán, de számomra felháborító, hogy minden esztendő első ülése azzal vette kezdetét a parlamentben, hogy első intézkedésként a képviselők szépen megszavazták önmagunknak a fizetésük felgyarapítását. Elfelejtik a Méltóságos urak, hogy a balga nép az Önök valódi és egyetlen munkaadója! Imigyen nekünk kellene meghatározni azt, hogy valóban kiérdemelték-e a béremelést és az egyéb jutalékokat az alázatos köztisztviselőink.

 

 

 

Ám ha mindezt képtelenek lennének megvalósítani a szakemberek segedelmével, akkoron kérem alázattal, legalább az ingyen sör gondolatán valóban elmerenghetne a Hatalom, mert az agysorvasztó plakátdömping árából fedezni lehetne a korhely elmezsibbasztást is. Mellesleg, ki akarná józanul végigsínylődni a rég megjósolt nemzethalált?

 

Az idealista délibábok és pesszimista lidércnyomások között cseperedtem fel, így hát bevallom, nem hittem soha a demokrácia rögös útjában. Én egy józan észen, és emberségességen alapuló, bizonyos tekintetben egy autokrata rendszert képzeltem el mindig is, ahol a hatalom szférája nem kiszipolyozza, hanem bölcs gazdaként gondozza a népet. Ha már a szabadság tán csak tündekerti illúzió, és a többség kollektív tudathomálya, valóban térdepelésre készteti az egyént a hatalom húrjain lógva, akkoron miért is ne virradhatna a Nap egy ilyen államforma ösvényén, ha a civilizációnk vezetése végre nem kicsinyesen önző és önkényes humanoidok, hanem felelősségteljes, de határozott Emberek kezébe kerül? Nos, a valóság ennél kiábrándítóbb, mert a hatalom vonzza a korrumpálhatóakat, és bár az emberiség már a Mars felé kacsingat, de még a Földön sem képes békére lelni.

Persze, remélhetőleg Magyarország nem lesz sem képzelt illuminátusok, sem kocsmaszagos illumináltak piszoárja. Sok a tenni vágyó és akaró honfitársunk, ezért csak annyit kérnék az eljövendő Magyar Köztársaság építőitől, igyekezzenek összegyűjteni és meghallgatni ezen embereket, hogy valóban szilárd alapja legyen nemzetünk leendő fellegvárának itt, a Kárpátok ölén. 

 

/Takács Krisztián/

TrollParádé:

comments powered by Disqus