oglašavanje

Macisajtos narancsbefőtt – egy tündér(rém)mese vége?

» » írás /    / 

Mikor ezen sorok megfogantak, a választás előtti nap fénye még nem tért nyugovóra. Az ország újfent három részre szakadt, legalábbis a vélemények vérpatakos rónaságain. Az egyik kompánia bősz mocskolódások közepette törekszik megtartani uradalmát, a másik társaság néhol heves, máshol visszafogottabb, de fortyogó zúgolódásával igyekszik túlharsogni a regnáló erőt kiszolgáló médialakájok őrjöngő zajszennyét.

A harmadik bagázs pedig… nos, miért is kertelnénk eme ugaron: egy jelentős részük sajnos szarik az egészre.

 

Egy dologban pártállástól függetlenül szinte mindenki egyetért, hogy a mostani szavazás történelmi lesz. A többség már eldöntötte, hogy kire akar, illetve kire kell szavaznia. A jogosultak közel egyharmada ama bizonyos ugaron pedig vagy tépelődik, vagy nem vesz tudomást a tragikomédiáról, ami kis hazánkban tán csúcspontjához ért immáron.

 

Nem tisztem prédikálni arról, ki kire és miért szavazzon. S nem tisztem megítélni senkit véleménye miatt sem. Én csak a számunkra oly kedves nemzetről, és a hazáról kívánnék elmélkedni.

 

Főmön egy ősz hajszál sem szökkent ugyan szárba, amely hirdetné esetleg bölcsességem és a tapasztalatok sokaságát, avagy a gyomrot is felemésztő stressz pusztításait, de fiatalként is elég sok mindent kellett látnom a magyar hon kebelén kibuggyanni, amely sajnos nem tápként szolgálta a nemzetet, hanem áfiumként mérgezte tudatosságunk.

 

S mit látok? George Orwell egyik művének legújabb, magyar kiadását:

Egy morálisan és szellemileg roskadozó tanyát, ahol a címadó befőtt is készül. Látok egy kondát, amelynek első kanja anno, még egy Soros-pénzen hizlalt kismalacként bőszen prédikált az Átkos gazda ellen. Akit miután elűztek, maga is megkedvelvén a szalámit, taktikus demagógiával vette birtokba végül az állatfarmot. Egyszerűen és határozottan szónokolt mindig is, hogy a tyúkeszűek is kapizsgálják, mit is akar ez az új Gazda. Csatlósa lett sok ájtatos birka, földet szántó ökör, és lett serege egy falkányi veszetten csaholó eb. A méltóságos urakká nőtt kondatagok pedig szelíd, bayer-i alázattal viseltettek minden más jószág felé, mely gágogni vagy kotkodálni mert ellenük. Azt hirdetik, hogy nekik a Tanya az első, hiszen a vazallusok lettek a szántó és legelő urai. S bár minden állat egyenlő, de lám, lettek újfent egyenlőbbek.

 

A Vörös Pörölyös Leviatánban lerészegedett Átkos gazda idején, a Samu bácsi imperialista farmja ellen küzdött a mi kis tanyánk, és amikor a Vasfüggöny szétfoszlott, abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy a balsors több háború terhét nem rója reánk. Nos, tévedtünk. A Konda egyre hevesebb retorikával militarizálta a közvéleményt, és valós problémákra oly farkasok rémképét festette, mely a tanya kerítésein kívül nem csak a félholdas toportyánokat zárta, hanem a józanságot is. El kell ismernünk, hogy valahogy mindig jó időben és helyen találtak reális bonyodalmakat, melyekből könnyen fogyasztható ellenségképet sütöttek a cirkuszuk kenyérmajszolóinak. Persze meg kell említenünk egy olyan műhely segedelmét is, melynek egyik részről Samu bácsi neokonzervatív héjáinak távoli vijjogása volt a szellemi kútfője. Másfelől pedig, eme ősz kanlott hada, a keleti gyepűn túli, téli álmából felébredt Medve elvtárssal kokettál. Talán, eme választással, e századnak is vége szakadhat végre.

 

Mi lesz a mese vége? A regének, amelyet évek óta az acsarkodás bűze leng be? Ahol a kondér körül az ellenzék hol csendben asszisztált a hatalomnak, vagy viselt maga is hadat a többi vetélytárs ellen is, a konda által hagyott morzsák halmán? Képesek lesznek nem csak az új, de most már elég régi Gazda elűzése után, esetleg megjavítani az omladozó tanya viskóit, óljait és karámjait? Vagy a kis tanyánkat újra felvásárolja az a távoli hegyi medve? Vagy valami még rettenetesebb ellenség képe foszt meg minket még az irhánktól is?

 

Furcsa, hogy miközben állandó jelleggel a múltba révedve siratjuk nagyságunkat, emlékezünk azon kevés, de annál felemelőbb pillanatra, amikor a magyar nemzet majdnem képes volt egy közösségként szembenézni a valódi ellenségekkel, aközben még sem voltunk képesek tanulni a hibákból. Sokat kell tanulnunk. Önmagunkról leginkább. Én úgy hiszem, hogy a Fidesz alapvető nemzeti és konzervatív értékeivel nincs semmi gond. S igazából, nem is a kleptokráciájukkal van a legfőbb gondja a népnek, hiszen ezen a kis tanyán mindig is ez volt az úri-muri. Sokunknak a megosztó és arrogáns viselkedésükkel van bajunk. Azzal, hogy miközben arról papolnak a lakosságnak, hogy ők bizony ártatlanok, mint a Tanya újszülött bárányai, s nem értik, hogy az ellenzékiek miért kántálják vérmesen igaztalan fröcsögésüket lépten-nyomon, miközben pont ők azok valójában, akik a legaljasabb disznóságokat röfögik éjjel-nappal szakadatlanul. A magyar identitás válságára nem a NER orbánizmusa a gyógyír! A magyar betegnek ne olyan sarlatánok adagolják a placebót, mint Bayer Zsolt és Németh Szilárd! S a demokrácia és a liberalizmus eredeti tiszta elvét is gátlástalanul szembelövető Gyurcsány-félék sem hozhatnak valódi gyógyulást. Ahogy a néppártosodás berkein grasszáló nem csekély díszmagyar patriótidiotista sem feltétlenül záloga a felépülésnek. Ám minden véleménynek igen is lenne helye az állam legszentebb templomában, mely azonban nem a felcsúti Aréna gyepén emelkedik. Ha már arról szól a magyar politika (is), hogy lassan minden ember uniformizálódva betagozódott egy-egy pártérdek holdudvarán, akkor a leendő korok miniszterelnöke valóban MINDEN magyar út- és előremutató vezetője legyen, ne csak a saját híveit terelje színlelt alázattal. Újra kellene gondolnunk a Magyar Köztársaság rendszerét és eszmeiségét. Okulva a megannyi nemzetközi példából és tanulságból, fáradozhatna azon a hazai értelmiség, hogy nyitott és tiszta elmével folytasson párbeszédet a társadalommal, hogy együtt kidolgozhassuk azt a terápiát, ami megmenti a hazánkat és népünket a ragálytól, amit a politikai szennyáradatba taszajtó megosztottság okozott újra és újra nekünk! Most nem Róma és Bizánc között kell (ugyan vagy csak?) választanunk, hanem józanság és gyűlölködés között, s hogy végre valahára eljussunk oda egy idilli napon, hogy ne magyar és magyar között kelljen!

 

/Takács Krisztián/

 

TrollParádé:

comments powered by Disqus