oglašavanje

Kérem, frissítse Homo Sapiens-ét a legújabb Poszthumánra!

» » írás /    / 

 

Vannak, akik a transzhumanizmust, az Apokalipszis harsonajátékának egyik legfélelmetesebb akkordjaként aposztrofálják. Sötét víziójukban az emberiség - amely elrévedve bolyongott a természet uralta fejlődésünk ösvényén, és amely inkább menekült a technológiai evolúció rabigájába -, talán utolsó táncát lejti, a Végítélet tornácán. E technokrata világ homályos peremén, ez az ördögöktől való idea, pedig egyik napról a másikra, a pusztulás mélységeibe taszítja majdan Prométheusz istentelen árváit, ezzel végleg megpecsételve fajzatunk vérdohos ámokfutását a Föld nevű bolygón.

 

Óvakodtunk a tűztől. Átkoztuk a reneszánszt. Rettegtünk a felvilágosodástól. És most félünk az emberen túli világtól is. Rémisztő, hiszen egyre inkább az az érzés ural el minket, hogy nem az exponenciális ütemben fejlődő technológia van miértünk, hanem az eljövendő Gép-Isten templomának vagyunk csak hús-vér aljzata.

 

De mi is ez a transzhumanizmus? Mit is takar ez a kifejezés, amelyet még mindig csak kevesen suttognak az olyan egyre zajosabb és divatos frázisok sodrában, mint a kibernetika, krionika, nanotechnika, génmanipuláció, M.I., virtuális valóság, kvantumfizika?

 

A hivatalos kánon szerint, egy nemzetközi szellemi és kulturális mozgalom, melynek célja, hogy a tudomány és technika alkalmazásával az ember értelmi és fizikai képességeit a végtelen távlatokba fejlessze. Ám a pontos behatárolása nem egyszerű, hiszen ez egy folyamatosan formálódó világpolgári eszme, melynek gyökerei mélyebbre nyúlnak a históriák porában, mint azt elsőre gondolnánk. Ugyan a kifejezés – ami az „átmeneti emberre” utal -, a hidegháború korai hóviharaiban fogant, Julian Huxley - a Szép új világ megálmodójának bátyja - által. Ám amíg az ismertebb fivér, Aldous disztópiája egy sötét prófécia volt, addig a transzhumanizmus egy olyan fáklyaként lett meggyújtva, amelynek hordozói a hitük szerint, egy új szintre vezetnék az önmagán is túlmutató fajunkat, ám mindvégig megmaradván embernek. A XX. század alkonyában eme tűz fényénél azonban valami sokkal monumentálisabb, és egyben félelmet keltőbb dolog árnya vetült a világunkra. Az ember utáni új ember, a poszthumán koncepciója. A nagy világégést megélteknek azonban elsőre talán a náci eugenika lidércnyomásának fájó emléke sejlett fel, mikor a transzhumanisták megosztották ábrándjaikat és elméleteiket a nagyvilággal. Az egyre gyorsabb és kiszámíthatatlanabb ütemben fejlődő technológiai vágta, azonban kiváló televénye lett az ideának, melynek végső célja, hogy mindörökre túllépjen az ember a természeti korlátain. A távlati cél pedig nem kevesebb, minthogy Ádám és Teremtője ujja, örökre eggyé forrhasson. 

 

Alapvetően, a legtöbb vallás, eszme, izmus, és egyebek, önmagukban mindig is egy jobb kort kívántak örökül hagyni híveiknek-követőiknek, ám a legfontosabb tényező, az ember, valahogy mindig sikerrel torzította el a legtöbbet, hogy vérrel és könnyel szennyezze be a gondolatot. Hiú ábránd nyilván azt remélni, hogy tanulva elődeink hibáiból - avagy korlátoltságából -, a modern kor eszméi makulátlanabbak maradhatnak. Láthatjuk, hogy a jelenkor konzervativizmusa újra kitermeli a populista gyűlölködést, amely semmivel sem különb a szélsőséges vallási fundamentalizmustól, illetve, hogy a liberalizmus vadhajtásain a romlás virágai nyíltak, melyek már-már fasisztoid kényszerképzetek szagát árasztják.

 

No, de ne térjünk el a tárgytól. A transzhumanizmus, ahogy a név is sejteti, az embert teszi meg világa várományosának. Mondhatni, ők a modernkor szabadkőművesei, akik kívánalmaik szerint, egyetlen s örökéltű fajjá szelídítenék ezt az torzsalkodó, és önpusztító sokaságot. Természetesen, ahogy ama misztikus páholybelieket is, egy világuralomra törő zsarnokság kiszolgálóiként festették le olyanok, akik valóban ily gyarló hatalomra áhítoztak, úgy a transzhumanisták is viselik a korszellem skarlát betűit.

 

De mi az igazság? Van mitől félnünk? Valóban oly veszélyt jelent létezésünkre ez az eszmeáramlat?

 

A válasz, mint mindig: igen és nem is.

 

Kockázatos, mert magának az emberiségnek az ismert létezősége is megkérdőjeleződhet. A technológiai szingularitás beköszöntével - amely egy olyan korszak virradatát jelzi, amelyben az ember eggyé idomul alkotásával -, a világot a maga képére és kényelmére formáló intellektus, emberfelettivé válik. A nanotechnológia összeolvadása a biotechnikával, a génmanipuláció határtalan lehetőségei, a mesterséges intelligencia megszületése, mind-mind csak apró szeglete annak az ismeretlen és talán határtalan tartománynak, ahová az emberiség beléphet. Azonban, az Ember két régi útitársa, a mohóság és a félelem, tévútra is csalhat minket újfent. Egy, az emlékezés ködhomályába vesző eón, mely Frank Herbert Dűne regényciklusában fel-felsejlik, melyben emberek és gépistenségek uralkodtak a gépek által embereken, ez a fikció akár a mi életünk gyötrelmes valóságává is válhat. A vívmányaink önmagukban nem gonoszak, ám nem is jók. Eszközök, amelyek lassan elengedhetetlen részeit képezik a hétköznapjainknak is. Látva, ahogy egyesek naphosszakat is képesek táborozni egy-egy csutkabillogos telefonért a boltok udvarán, mindezek után nem is olyan elképzelhetetlen, hogy a technokrata mogulok áfiuma végezetül teljesen elveszejti józanságunkat.

 

A Tudás Fájának édes gyümölcse az egyik legerősebb drog, viszont ez nem képzelt ördögi lényektől való áldomás, avagy átok.

 

Viszont eme gyümölcs majszolása sokféle világba juttathat minket. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol a „génszobrászok” által tökéletesre „faragott” testünkben, olyan nanobotok munkálkodnak serényen, amelyek biztosítják, hogy soha ne öregedjenek el sejtjeink, és a betegség, csak egy gyermekeknek szóló rémmese legyen. Alig érzékelhető szerves-szervetlen implantátumok szolgálnák ki felfokozott tudatunkat és érzékeinket a nap 24 órájában. Mesterséges mirigyek tartanának minket állandó boldogságban, a kéj ezer arcát ismerhetnénk meg egy kósza gondolat által kiadott parancs során. A világot átszövő szuperszámítógépek mesterséges intelligenciái, nem Skynet-ként, illetve a Mátrix gépszörnyeiként viszonyulnának Alkotóikhoz, hanem társadalmilag elfogadott létjogokkal és felelősséggel bíró, Egyénként biztosítanák az együttélésünk folytonosságát, mint ahogy azt tették mondjuk, az Iain Banks író által megálmodott Kultúra nevezetű pángalaktikus szövetség Elméi is. Az emberek nem uniformizálni szeretnék közösségüket, nem lenne a különböző bőrszín primitív megosztó ideológiák alapja, hiszen mostantól bárki bármilyen színű, formájú lehetne. Nem vallásos dogmák akoljában bégetnénk vak birkanyájként, hanem a tudásszomjtól megrészegült istenekként kutathatnánk a világegyetemet, mert többé nem a napi megélhetésért kellene robotolnunk, miközben a mini-fáraók a verejtékünkön élősködve nyerészkednének. Egy világ, ahol nincs szolga, csak szabad lények sokasága, legyen az ember, kiméra, android, kiborg, vagy bármilyen érzelemmel és tudattal bíró konzervdoboz. Fantasztikumba illő, idealista szemfényvesztés talán, amire a „neokon” héják most azt vijjognák, beteges és torz „ballibsi” agyszülemény. Lehet. Ám az is lehet, hogy egy olyan világ homálya öleli körbe civilizációnkat, ahol a 

fogyasztói társadalmat irányító Mammonok és Médiacézárok lesznek a különböző államok tejhatalmú urai, ahol a testünkbe ültetett kis kütyük pórázként és szájkosárként funkcionálnak. Félve a gépintelligencia lázadásától, a mesterséges lények nem lennének többek ostoba és engedelmes eszközöknél. A túlnépesedett emberi fajt a Hatalmasok kíméletlen akaratát kiszolgáló biológusok zaboláznák meg. Egy új, génalapú kasztrendszer születne, amelyben olyan emberi torzók születnének, melyek a társadalom különböző szintjein tengődve szolgálnák a rajtuk istenekként uralkodó felsőbb kasztok tagjait. A gazdagokat, akik a tökéletes szépség és örök ifjúság burkában, modern lótuszevőkként élősködnének a milliárdnyi humanoid és gépi szolgán.

 

De ahogy a múlt, úgy talán a jövő sem egy fekete-fehér kompozíció. Számos elképzelés nem több talán, mint délibáb. A transzhumanizmus egyik legnevesebb prófétája, a technológiai szingularitás ádáz kutatója, a hetvenes éveit taposó Raymond Kurzweil, olyannyira hisz az örök élet ígéretében, és elvakultan mindent megtesz, hogy meg is érhesse ezt az eseményt – mely már az évszázadunk első felében elérkezhet szerinte -, hogy minden pénzét különböző tudományos és alternatív élethosszabbító szolgáltatásokra, termékekre költi. Láthatjuk, hogy a halálfélelem, a kíváncsiság és a kényelem óhaja mellett a harmadik legnagyobb erő-jelenség, mely az emberiségre mindig is hatott. Mondhatnánk, hogy maga a Halál (is) segédkezett világra szülni számos vallási világképet, és tudományos kutatást. A transzhumanista tudósok azonban hisznek abban, hogy képesek megvalósítani a sci-fi írók álmait. S az igazat megvallva, talán nincsenek is oly messze, hogy a több száz dolláros pirulák között végelgyengülésben esetlegesen kiszenvedő Kurzweil még se érhetné meg az emberiség apoteózisát. Rengeteg morális és spirituális kérdés, ellenérzés kíséri már most a különböző tudományos kutatásokat, ám még ezek sem szabhatnak határt a fejlődésnek. Elterelhetik, lassíthatják, de így vagy úgy, Pandora szelencéje újra kitárul. Maguk a transzhumanisták sem tudnák megmondani, avagy behatárolni, hogy a szingularitás után mi is lesz létezésünk tartománya. Virtuális és szuperintelligens létformaként visszhangzik a végtelenben időtlenségünk, avagy kollektív tudatként, trilliónyi nanorobotba zárva bolyongunk, asszimilálva az univerzumot? Vagy a Homo sapiens sapiens valóban új fajokra bomlik, akár H. G. Wells Időgépében az eloik és a morlockok?

 

Nem tudhatjuk. Az egyetlen, ami bizonyos, hogy sokkal érettebben kellene gondolkoznunk és cselekednünk, immáron globálisan is, miközben egyre kiesebbé válik a világunk a felelőtlenségünk következtében. A transzhumanizmus hozzásegíthet minket egy valódi Utópia megalkotásához, ám rossz kezekben, valóban képes lehet véget vetni az emberi világnak, avagy úgy eltorzítani, hogy a legnagyobb horror írók és rajongók is elmehasadt örömmel vetnék magukat a halálba.

 

Minden csak rajtunk áll vagy bukik.

 

/Takács Krisztián/

 

 

 

 

 

 

 

TrollParádé:

comments powered by Disqus