oglašavanje

A jövő Európája Katalóniában születik

» » írás /    / 

 

Európai hazánk jövőképe a katalán példa tükrében

 

Miért nem csak katalán nacionalisták önzéséről van szó és hogyan alakíthatja át Európát az ilyen krízisek sorozata

 

Az utóbbi hetekben jól láthattuk, mennyire instabil mindaz, amit évtizedekig megingathatatlannak véltünk Európában, mivel ma már nagy európai országok integritása, határaik megváltoztatása is a lehető legélesebb kérdésként merül fel. Ennek fényében nagy hiba lenne a katalán elnök kedd esti nyilatkozata miatt hirtelen elfelejteni az utóbbi napok bizonytalanságait, elhessegetni minden kétséget a katalán függetlenség kikiáltásának elhalasztására hivatkozva. Attól, hogy Spanyolország szétesése nem ma következik be, vélhetően földcsuszamlásszerű hatással más autónómiát követelő régiókra Európa-szerte, attól még a katalán válságban feltárult bizonytalanság megmarad az országon belül és egész Európában.

 

Bár ennek az írásnak nem a katalán-spanyol konfliktus tisztázása a fő célja, ennek kérdései jó alkalmat adnak arra, hogy felvázoljuk egy olyan európai uniós megújulás kereteit, amely szükségesnek bizonyul az ilyen konfliktusok megoldására, illetve elkerülésére. Ez pedig a nemzetállamok igája alól felszabaduló és régiós autonómia alapján újjászerveződő Európa.

Az úgynevezett nemzetállamok ugyanis tipikusan jelentős nemzeti kisebbségek elnyomására épülnek és sokszor már létük is merő fikció, pontosabban hazugságra épül. Az derült ki ugyanis a katalán függetlenségi törekvések újrafogalmazása kapcsán is, hogy Spanyolország nagyjából annyira létezett csupán, mint egykor Jugoszlávia. Bár a külvilág megfeledkezett erről a történelmi tényről, Katalónia sosem önszántából vett részt a „spanyol egységben”, hanem leginkább kényszerből. Utoljára éppen a spanyol polgárháborúban, mikor Franco tábornok szétverte a Második Köztársaságot Barcelona elfoglalásával, majd hosszú évtizedekre betiltott minden autonómiát, és durván korlátozta a katalán nyelv nyilvános használatát.

 

„Spanyol” nép, ország és nyelv sem létezett soha

 

Rögzítsük tehát mint tényt: amit általában spanyol nyelvnek hívnak, azt a spanyol nemzetiségek és sokszor az őket erőből egy országban tartó többség is kasztíliainak nevezik. Valójában magát a többségi nemzetet is így kellene hívnunk. Spanyol nyelv, nép és ország tehát nem létezik, sosem létezett, csak kasztíliai, illetve katalán, baszk, galíciai van… hogy csak a fő nemzetiségeket említsük, nem térve ki külön az andalúz regionalitás problematikájára.

 

A katalánok függetlenedési igénye tehát nem valami újkeletű jóléti önzés terméke és nem is csupán az oroszok vagy más nagyhatalmak aknamunkájának eredménye. Mert a katalánok „spanyolsága” valójában sok évtizedes, sőt történelmileg évszázados múltra visszatekintő erőszak, elnyomás és hazugság története csupán. Csak Franco halálával és a demokratikus átmenettel jött létre a máig fennálló közjogi helyzet, a katalán autonómia máig érvényes jogállása, ami persze több a semminél és a Franco-diktatúra alatti teljes jogfosztottságnál, de jóval kevesebb annál a teljes önállóságnál, amire Katalónia törekedett az utóbbi fél évezred során.

 

A kor világfogyasztói társadalmára jellemző, hogy a legcinikusabb, legpesszimistább és legapokaliptikusabb verziót tartják általában a legreálisabbnak, ezért a katalánokról is a legtöbb tárgyilagosnak vélt és magát annak tartó „elemzésben” azt olvashatjuk, hogy csak azért akarnak most elszakadni, mert régiójuk gazdagabb a spanyol átlagnál és nem akarják adóikból a szegényebb térségeket finanszírozni, stb. Arra nem térnek ki ezek a nagyon tárgyilagos elemzések, hogy cégek és bankok sora hagyja ott már most Katalóniát az elszakadási pánik miatt, az EU is egyértelművé tette, hogy nagyon nehezen vagy a spanyol vétó miatt kábé sohasem válhatnának uniós tagországgá, ezért belátható időn belül gazdaságilag jóval rosszabb perspektíva számukra az elszakadás. Hogy miért akarják mégis? Mert minden nép a saját országában szeretne élni és saját maga szeretne erről dönteni, szabadon. Ennek pedig pont nincs köze sem a gazdasági önzéshez, sem a szolidaritáshoz. Mert amúgy Barcelonában a legutóbbi terrormerényletek után is jól láthattuk, hogy kiálltak a migránsok befogadása mellett, egyértelműen megmutatva, hogy az európai átlagnál mennyivel nyitottabb, szolidárisabb és befogadóbb a katalán társadalom. Egyszóval a katalán önzésről írt véleménycikkek valóságalapját inkább szerzőik lelkivilágában, saját önzőségük projekcióiban kellene keresni…

 

Az is optikai csalódás, hogy a katalán függetlenség egy retrográd követelés, egy újabb nacionalista nemzetállam fellépése csupán, ami az Európában amúgy is rohamosan terjedő és radikalizálódó nacionalizmus kontextusában különösen negatív megítélést vált ki, különösen baloldali, illetve liberális körökben vagy a mérsékelt polgári jobboldalon (ha van még ilyen). Ez a vélemény nemcsak történelmileg sántít, mert egy nép sem tudja átugrani az önálló államiság fejlődési stádiumát, éteri módon tisztán európai néppé válva – aminek ma még az eszméje is annyira új, hogy akár idegenül hangozhat a nagy többség számára. A katalánok tehát a mai Európában csak úgy válhatnak új európai állammá, ha önálló államuk lesz, erre közjogilag sincs más lehetőség, mivel még csak a nemzetállamok Európája létezik, a régiók Európájának a legalapvetőbb közjogi keretei és alapjai is hiányoznak. Tehát pontosan azért kénytelenek a katalánok önálló államiság formájában megfogalmazni autónómiaigényüket, mert a mai közjogi keretek nem tesznek lehetővé más formában kellő autónómiát. Épp ezen szükséges sürgősen változtatni, mielőtt máshol rossz irányba fordulnának a változások és valóban a szélsőséges nacionalizmus kerekedne felül.

 

Az egész vita során nagyon sokan elfelejtenek valamit, ami nélkül pedig életszerűtlen minden felvetés.

 

 

Mi az együttélés perdöntő kérdése

 

Az egész vita során nagyon sokan elfelejtenek valamit, ami nélkül életszerűtlen minden egyéb felvetés: az együttélés alapjában véve népek közt sem más mint egy házasságban, ezért a kényszer vagy a puszta érdek önmagában kevés a fenntartásához, ha a felek meggyűlölik egymást és elidegenednek egymástól. Akkor minek erőltetni? Túl a népek önrendelkezésének egyetemes jogelvén, vagy a törvények betartásának követelményén, amire a spanyol (pontosabban kasztíliai) kormány hivatkozik, valójában ez a döntő kérdés: akarja-e mindkét fél az együttélést vagy nem. Mert ha csak az egyik akarja, annak úgyis nyögés a vége. Mindegy ki mire hivatkozik egyébként.

 

 

Jövőnk elkezdődött Katalóniában

 

A katalánok nem véletlenül hangoztatják folyton, hogy valójában európai ügyről van szó. Gazdaságilag és kulturálisan is Európa egyik legfejlettebb régiójárban jól láthatóan megvalósult mindaz, amit az uniós integráció szorgalmazott. Létrejött az első olyan nép (vagy mára eléggé hitelét vesztett szóval: nemzet), amelyiknek egyszerre hazája Európa és saját régiója. Fővárosuk, Barcelona ennek nemzetközi szinten is jelképévé vált mint multikulturális központ. Míg Madrid a spanyol kultúra központjaként pozicionálta magát, addig Barcelona sokkal inkább az európaiságot képviselte. Nyilvánvaló, hogy nemcsak Katalónia fővárosa, de az európaiság egyik legjelentősebb központja Párizs és Berlin mellett, sőt: sok tekintetben ezeknél is előbbre mutató módon plurikulturális.

 

Az egész uniós integráció döntő kérdése, hogy mennyire, illetve mikor tudunk végre Európára, mint közös hazánkra tekinteni. Végső soron egyáltalán nem függ ez a kohéziós alapok anyagi támogatásának összegétől, vagy az európai egységről szóló semmitmondó nyilatkozatoktól – a döntő kérdés az, hogy mikor válik ez emberek millióinak álmává, mikor tudnak vele teljességgel és szívből azonosulni mint identitásukat meghatározó dologgal. És tessék: végre megvalósulhat ez az európai álom, végre katalánok milliói azonosulnak olyan mélyen európai identitásukkal, hogy ahhoz képest már elfogadhatatlan számukra egy spanyol nemzetállami identitás igája – de külföldön olyan kevesen ismerik fel mindezt, hogy összetévesztik e törekvést az Európában sajnos futótűzként terjedő és egyre több helyen fasizálódó tendenciákat mutató nacionalizmussal. Pedig épp ellenkezőleg: annak valódi alternatívája van kialakulóban Katalóniában. Jövőnk és hosszabb távon Európa békéje, a békés egymás mellett élés lehetősége múlik azon, hogy végre felismerjük, mi történik és mi a megoldása a katalán válságnak, ami valójában egy új Európa születése, a régiók Európájának vajúdása.

 

 

Katalónia mai önállósodása az európai integráció első kiteljesedése

 

Van valami abszurd és paradox abban, hogy amikor végre beérne az európai integráció első igazi gyümölcse, amikor végre megvalósulna, amit lényegében az összes kohéziót, illetve régiós fejlődést segítő segítő alap és integrációs program szolgált, akkor az Európai Unió hirtelen nem érti, mi történik és értetlenül áll az eredmény előtt. Katalónia nem valami ismeretlen idegen zabigyereke, és nem előző házasságokból hozott gyerek, mint az eddigi tagországok mint nemzetállamok, hanem az európai integráció édes gyermeke. Amikor az első igazán európai identitású nép mint szülőhöz, minz atyjához fordul Európához, hogy lehetne letagadni azt, hogy bármi közünk lenne hozzá? Azért olyan kínos ez a szülés és az eredmény elfogadása Európa számára -az apaság, a felelősség elismerése- mert egyúttal a nemzetállami szuverenitásra épülő egész eddigi uniós rendszer legitimitására rácáfol. Alapjaiban kérdőjelezi meg az eddigi uniós rendszert és nem kívülről hozott érvekkel, hanem az európaiság legalapvetőbb közös eszméi alapján.

 

 

A régiók Európájának sok évszázados hagyománya

 

Katalónia első virágkorában, a középkorban még létezett a régiók Európája és évszázadokig viszonylag stabil legitimitási keretet biztosított a feudális rend logikája szerint. A modern polgári forradalmak borították fel ezt a rendet, élükön a francia forradalommal, létrehozva a modernnek mondott nemzetállamokat, melyek történelmi szavatossága azonban mára gazdaságilag és kulturálisan is lejárt.

 

 

 A nemzetállamok szavatossága lejárt

 

A globalizáció korában külön-külön még Európa legnagyobb nemzetállamai sem versenyképesek – épp ezért kényszerültek létrehozni közös piacként az Európai Uniót. Ennek legsúlyosabb és egyre végzetesebbnek bizonyuló ellentmondása azonban épp az, hogy az Unió máig szuverénnek vélt nemzetállamok Európájaként működik… azaz pontosabban épp emiatt nem igazán működik. Épp a lényeg, a közös európai álom és közös európai hazánk, a közös identitás hiányzik. Amikor meg a katalánok ennek úttörőjeként lépnek fel, sokan ujjal mutogatnak rájuk mintha valami retrográd nacionalizmus pestisét hoznák közénk. Épp ellenkezlőleg, ők Európa jövőjének hírnökei, az első igazán európai nép.

Ha Európa jobban megértette és hatékonyabban támogatta volna szabadságharcukat a spanyol polgárháborúban, a második világháborút is jó eséllyel elkerülhettük volna. A történelem e tekintetben ismétli magát: a tét most is a harmadik világháború elkerülése. Ha Európa rossz válaszokat ad a katalán válságra, nem az a legnagyobb veszély, hogy kiújul a spanyol polgárháború (amitől most sokan tartottak és nyilván nem alaptalanul). A legnagyobb veszély az, hogy a nagyhatalmi törésvonalak középpontjában egy gyenge Európa ismét nem képes megakadályozni a háborús eszkalációt, hogy nemzetei ismét egymás ellen fordulnak. E tekintetben nagyon fontos, hogy a katalán függetlenségi mozgalom példásan békés – most még függetlenségük kikiáltását is elhalasztották Európa békéjének megőrzése érdekében.

 

A nemzetállamok azonban nemcsak azért kerülnek most a történelem süllyesztőjébe mert nem képesek megállni a helyüket a globális versenyben, amihez túl kevésnek, túl kicsinek bizonyulnak. Más szempontból, ökológiailag és a demokrácia fejlődése szempontjából is elavultak, a fejlődés fő akadályává váltak, mert az önkormányzatiság és az ökológiai rendszerek szempontjából viszont túl nagy, nehézkes, túl autoriter és adminisztratív működésű az intézményrendszerük. Túl távol vannak az emberek és az adott élőhelyek problémáitól a fővárosok minisztériumi főosztályaiban és alosztályaiban fontoskodó hivatalnokok, hogy egyáltalán lássák és megértsék a konkrét problémákat, ami bármilyen megoldás legnyilvánvalóbb előfeltétele lenne. Tehát a globalizáció piaci versenyében túl kicsik, a globális krízis ökológiai és demokratikus (civilizációs) válságának kezeléséhez pedig túl nagyok és nehézkesek a nemzetállamok. Előbbi csatáiban olyannak tűnnek mint amikor lovas bandériumokat küldtek rohamra a tankokkal szemben, utóbbiban pedig ágyúval lőnek a verebekre. A nemzetállamokat tehát minden irányból utoléri végzetük.

 

Mégis milyen alternatíva bontakozhat ki ebből a sokrétű válságból? Az ökológiai és társadalmi-civilizációs válság demokratikus megoldása csakis az önkormányzatiság elvének radikális újragondolása és kiteljesítése lehet. Az Unió szempontjából ez a hatalom gyakorlásának teljes átalakítását jelenti. Szuverénnek a jövő Európájában nem a nemzetállamokat kellene tekinteni, hanem azokat, akik hivatalosan, alkotmányaink betűje és szelleme szerint ma is a nemzetállami szuverenitás alapját képezik, vagyis az állampolgárok és az általuk szabadon alkotott közösségek szuverenitása lenne az alap – egyszóval az önkormányzatiságra épülő államszerveződés. Ennek az átmenet fázisában nyilván megmaradna a nemzetállami szintje, aminek eltörlése olyan drámai folyamatokkal járna, hogy az önmagában háborúkhoz vezethetne. Azonban világosan kell látni, hogy az organikusan kialakult közigazgatási szintet évszázadok óta régiónak hívjuk Európában. A régiók eredendően nem egy központi hatalom által mesterségesen (az adminisztráció érdekében) létrehozott egységek, hanem az adott tájnak, éghajlatnak és a rá jellemző erőforrásoknak megfelelően történelmileg kialakult organikus egységek. Vagyis eredendően csak ezek fenntarthatók ökológiai és gazdasági szempontból is. Egy fenntartható Európában tehát a régió és a régiós autonómia (önkormányzatiság) fontosabb szuverenitási egység lesz a véres forradalmak hatalmi harcaival (és sokszor kisebb népek, etnikumok durva leigázásával) mesterségesen létrehozott nemzetállamoknál.

 

 

A nemzeti kultúra és a nyelvi identitás kérdései

 

Persze szép gondolat és erősen hat érzelmeinkre, ha valaki a nemzetállamok védelmében nemzeti kultúránkra és anyanyelvünkre hivatkozik mint ami a közös haza horizontját kijelöli számunkra. Csak hát ne feledjük, hogy e logika alapján sürgősen saját hazát kell adnunk a baszkoknak és katalánoknak, ahogy a kurdoknak és sok más népnek is a világban. A nemzetállam a legritkábban jelent nyelvileg és kulturálisan abszolút homogén országot, ennél sokkal gyakoribb az, hogy jelentős kisebbségek elnyomását jelenti és hogy a többségi nemzet nyelvét, illetve kultúráját a rákényszerítik a kisebbségekre, amire épp mi magyarok tudnánk sorolni megannyi fájó példát. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Európa legpusztítóbb és a civil lakosságra nézve a történelemben példátlanul pusztító háborúit szintén a nemzetállami nacionalizmusnak és erőszaknak „köszönhetjük”, amely a nemzetek korábban ismeretlen szembenállását és gyűlölködését is elhozta. Ez az örökség nem fenntartható és ha békét akarunk Európában, ugyanúgy el kellene határolódnunk minden formájától, ahogyan a fasizmust elítéltük a második világháború nyomán.

Az két évszázad messze legtöbb és leggyilkosabb háborúja épp e kontinens nemzeti (nemzetállami) megosztottsága miatt robbant ki.  Képzeljük csak el egy pillanatra, hogy mi lenne a legbiztosabb garancia arra, hogy soha többé ne háborúzhassanak egymás ellen Európa nemzetei. A válasz döbbentesen egyszerű és pragmatikus: ha a jövőben csak közös európai hadsereg létezne (mint a világ vezető hadereje) és egyetlen uniós nemzetnek sem lenne saját hadereje, akkor esélye sem lenne annak, hogy Európa nemzetei újra egymásnak essenek és halomra gyilkolják egymást pusztán azért, mert nem ismerik és nem tisztelik szomszédaik kultúráját és közös európai kultúránkat.

 

Európa legnagyobb értéke etnikai sokszínűsége, amely mindig is kiugró fejlődésének motorja volt és máig fő gazdasági erőforrásunk. 1848 polgári forradalmaiban sem csupán a nemzeti függetlenségért harcoltak azok a hősök, akiket a legtöbb országban máig példaként emlegetnek, hanem Európa népeinek önrendelkezéséért és a világszabadságért küzdöttek egymással szolidárisan, vállvetve az olasz Garibaldi, a magyar Kossuth, a lengyel Bem és hosszan sorolhatnánk a nemzeti hősöket az egyes országokban. Az ellen az önkény ellen harcoltak, aminek ma legfőbb megtestesítője a spanyol karhatalmi erőszak, amivel a népszavazást próbálták megakadályozni Katalóniában. De ugyanennek az önkénynek megtestesülései a nemzetállami kormányok, amelyek máig kisajátítják maguknak az Európai Uniót és legfőbb akadályai egy közös európai álom megvalósításának - annak, hogy végre valóban létrejöjjön közös európai hazánk és megvédjük a békéjét. Ehhez olyan forradalmi szemléletváltásra lenne szükség mint 1848-ban, de remélhetőleg jóval kevésbé véres átalakulással járhat, ha kellő civil határozottsággal megy végbe és követjük a katalánok békés építkezésének példáját.

 

Milyen forradalmi átalakulás szükséges Európában

 

A nemzetállamok hatalmi rendszerét úgy lehet a mai önkényuralmi rendszerből egy fenntartható állapotba kormányozni, hogy jogosítványaikat szét kell osztani a régiós és uniós szintek között. Nagyon tévednek, akik ma azt hiszik és azzal riogatnak, hogy odavész a szuverenitásunk és brüsszeli bürokraták fogják irányítani az életünket, mert az Unió intézményrendszerét a mainál is sokkal jobban delokalizálni kellene a regionalizmus elve szerint szétterítve a tagországokba, illetve jelentősen erősítve, intétményesítve a polgárok és közösségek közvetlen uniós képviseletét, hogy úgyszólván bármilyen ügyben folyamodhassanak uniós fórumhoz, a régiós központban, vagy akár megyei-járási szinteken, például minden kormányablakban létrehozva egy uniós kormányablakot. (Ugyan mi akadálya lehetne egy ilyen reformnak, de tényleg, ha a közös akarat megvan hozzá?) Ez különösen korrupciós ügyekben tűnik létfontosságú jogi garanciának.

 

Ugyanakkor sokkal közelebb kerülne hozzánk a velünk kapcsolatos döntések nagy többsége azzal, hogy kiteljesedne az önkormányzatiság. Praktikusan a ma országosan, jellemzően a fővárosban gyakorolt jogkörök és stratégiai döntések a régiós központokba kerülnének, a régiós parlamentekben pedig sokkal jobban átláthatnánk a vitás kérdések tétjét, jobb esélyünk lenne ismerni vagy kiismerni az adott ügyben felszólaló képviselőket és döntésükre erősebb, közvetlenebb és átláthatóbb hatást tudnánk gyakorolni mint akkor, ha tőlünk távolabb dőlnek el ezek a kérdések. Abszurdum, hogy a vidéki képviselők ma Pesten élnek és így nyilván kevésbé tudják átélni, vagy akár csak megismerni azoknak az életét és valós helyzetét, akiket a parlamentben képviselni hivatottak. Tehát nem csupán a brüsszeli, de a budapesti bürokraták önkényétől is megszabadíthatna minket a régiók Európája a nem is túl távoli jövőben. Sose feledjük, hogy mindaz a kritika, amivel a brüsszel bürokratákat vádolják, éppúgy érvényes rájuk, a központi kormányzatokra is, ha végre a régiókból és valós életünkből nézzük őket, ennek alapján döntve arról, hogyan képviseljenek minket a jövőben. Szűkebb pátriánk, régiónk érdekei szerint. Merthogy évszázadok óta pontosan azt a közigazgatási egységet nevezzük régiónak, amelyiknek alapvető érdekei egyeznek, mivel lakosaik ugyanabban a tájegységben, egy klímán élnek és valóban évszázadok óta közösek a hagyományaik, a kultúrájuk. Minden kultúra eredendően az adott tájegységgel való sok évszázados együttélés kultúrája, a táj és a közös történelem alakította. Sokszor markánsan eltérő kulturális, sőt vallási identitásbeli különbségeket eredményezett ez még azonos nyelvet beszélő közösségek között is. Erre nemcsak német vagy olasz példákat lehet hosszan sorolni: szinte minden európai országban, ahol markáns régiós különbségek vannak, sokszor még minimális dialektusbeli különbség mellett is a régiós közösségek identitását meghatározó, markánsan elkülönítő kulturális különbségek érzékelhetők, melyek közül a felekezeti különbségek különösen megosztók lehetnek.

 

 

A nemzetállami központok kulturális gyarmatosításának megnyilvánulásai - a vidék, a régiók lenézése súlyos demokráciadeficitről árulkodik

 

Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy az adott nyelvi közösségen belül mennyire diszkriminálják mind a mai napig az egyes régiókra jellemző tájszólást, ami nem csupán folklorisztikus jelenség, hanem pontosan annak a jele, hogy mennyire kinevetik, illetve semmibe veszik a régiók identitását. Nyilván ugyanúgy veszi semmibe igényeiket, érdekeiket a központi kormányzat, ahogy a fővárosi nyelvi norma nevében kinevetik a tájszólásukat, a palócokat vagy a szögedi beszédet. Gondoljuk végig, mi mindent fejez ki ez a megvetés és milyen tragikus politikai következményekkel jár az ilyen központosító „kultúra” az egyes régiók érdekérvényesítési képességére nézve. A nemzetállamok központosító hatalma jellemzően olyan felsőbbséggel irányítja régióit ahogy gyarmatokat szokás.

A régiós önkormányzati fórumokon és intézményrendszerben megfordulhatna végre ez a szemlélet, ott a pesties dialektus csengene idegenül és a tájegységre jellemző kultúra igényei és érdekei lehetnének irányadók. Ezeket pedig közvetlenül képviselhetnék az Unió megújuló intézményrendszerében európai szinten is. Demokratikus szempontból nem túl sok a huszonnyolc szuverenitás uniós képviselete, hanem rettentően kevés. Ennél sokkal árnyaltabb, sokrétűbb érdekrendszert kellene közvetlenül becsatornázni az uniós döntéshozási mechanizmusoknak. Nem túl nagy ár ez, mert cserébe végre a polgárok magukénak érezhetnék Európát és intézményrendszerét a jövőben, a régiók Európájában.

 

A katalánok tehát közös európai hazánk, közös európai jövőnk felé tettek egy döntő lépést. Fel kell számolni a nemzetállami önkényt és az Uniót máig túszul ejtő hamis nemzetállami szuverenizmust nemcsak Spanyolországban, hanem egész Európában. Ezért ma új aktualitást kapott a spanyol polgárháborúban a szabadság jelképévé vált mondat: No pasarán! Sokkal határozottabb civil támogatásra van ma szükség mint egykor a spanyol polgárháború idején, amikor a katalánok szintén az európaiságot képviselték és Európa békéjét is védte volna köztársaságuk. Ezzel ma nemcsak Katalónia, hanem egész Európa közös jövője mellett állunk ki.

 

Forrás: http://azonnali.hu/cikk/20171012_a-jovo-europaja-kataloniaban-szuletik

 

 

*

 

Rövid linkográfia a témához:

 

Európai hazánk fogalmáról és annak jelentőségéről a magyar történelemben, sőt: a mai magyar politikai alternatívákat illetően: https://mno.hu/velemeny/alljunk-ki-az-europai-magyarorszag-mellett-1364112

 

Macron is az európai megújulást írta zászlajára és az Unió himnuszára vonult be megtartani első elnöki beszédét, de számos jelét adta annak is, hogy elsősorban a (globális) nagytőke érdekeit képviseli azzal is, hogy a nemzetállami kereteket feszegeti, illetve lebontásukat célnak tekinti:

http://mandiner.hu/cikk/20170524_kardos_gabor_miert_lett_macron_egy_uj_europai_generacio_vezeralakja

 

Baloldali olvasatban más okokból és történelmi levezetés nélkül Varoufakis is arra jutott, hogy a katalán kérdés nem tragikus fejlemény, hanem történelmi lehetőség Európa újrafogalmazására:

https://www.project-syndicate.org/commentary/catalonia-crisis-new-european-sovereignty-by-yanis-varoufakis-2017-10

 

TrollParádé:

comments powered by Disqus