oglašavanje

A kurucvezér meghunyászkodik

» » írás /    / 

 

Megtörtént: Orbán Viktor, a mucsai Rambo, a felcsúti autókereskedő, a legújabb generációs Kádár János bácsi végre találkozott példaképével, a magaskultúrát telibeszaró, kapzsi milliárdos pszcihopatával, az Egyesült Államok elnökével, Donald Trumppal. A két unortodox fejedelem a NATO-csúcson került közös légtérbe, kapcsolatuk azonban távolról sem elégítette ki az értük rajongó magyarországi jobboldalt, Trump ugyanis összesen hat másodpercet szentelt Európa megmentőjére, a végvári kapitányra, az illiberalizmus prófétájára, majd egyszerűen félrelökte a montenegrói miniszterelnököt, és Orbánt lehagyva dominánsan a csoport élére állt, ahol már úgy pöffeszkedett, mint egy kanos pornóproducer a kelet-európai casting-körútján. Nehéz eldönteni, hogy Trump Orbán társaságából menekült ilyen türhő magatartást tanúsítva, vagy csak dühítette, hogy miközben villognak a vakuk, nem ő tűnik alfahímnek – de ez talán mindegy is.

 

Fontosabb, hogy újra felviláglott a magyar kormányfő súlyos jellemhiánya: Magyarország édesapja, a keményen csicskázó vagány kölyök, a maga fölött semmilyen evilági hatalmat nem tűrő Orbán ugyanis olyan sunyi gyávasággal, olyan nyilvánvaló rajongással vette tudomásul az erősebb kan jelenlétét, mintha lélekben kicsit Pekingben felejtkezett volna, ahol pár hete még önfeledten nótázott a Kínai Kommunista Párt bankárkasztjának szórakoztatására. Abban a szolgai vigyorban, amellyel Orbán ennek a súlyosan nárcisztikus Trumpnak a magamutagtó performanszához asszisztált, benne volt az egész huszadik századi magyar politika minden hitványsága. Ahogy a pekingi éneklésben, ahogy a putyinhoz való önfeledt dörgölődzésben, úgy ezúttal is kiderült: Orbán a kulturáltságot, a kifinomultságot és a tiszteletet egyaránt gyengeségnek látja, úgyhogy végtelenül arrogáns és pökhendi mindazokkal, akik emberszámba veszik, akik legalább valamennyire tisztelik Magyarországban a szövetségesüket – amint azonban a gyarmattartók bunkó agresszivitásával, a KGB kultúranélküliségével vagy a Wall Street urainak kokainwestern-mentalitásával találkozik, a kínai bankárok palotapincsije máris büszke öntudatlansággal hugyozza össze magát.

 

Ha elképzelem, mit gondoltam volna a nyolcvanas években arról a nyugat-európai politikusról, aki a hazai vörös bankárok előtt nótázik, hogy kedvező hitelhez és jó üzletekhez segítse a családját meg a haverjait, azt hiszem, mély undorral gondoltam volna a nyugati demokráciákra. Azt hiszem, mindazzal, amit a teljes nyugati civilizáció Orbánnal az élen elkövet a Tienanmen téri mészárosoknak, Tibet megszállóinak, a többezer éves kínai kultúrát széttaposó, ma is koncentrációs táborokat üzemeltető kommunistáknak az oldalán, annyit árt a demokrácia és a szabadság eszményeinek, mint senki az iraki háború óta – pedig az aztán vérbeli rablóhadjárat volt a szabadság zászlói alatt. Orbán személyével azonban nem pusztán civilizációs válságtünetet szolgáltat, de épp ilyen szemléletesen hordozza az utolsó csatlós szerepére kárhoztatott nyomorult balkáni ravaszkodás eklatáns példáját. Ez a szolgai mentalitás, amely megalapozott úgy Trianonnak, mint a Don-kanyarnak, nemcsak akkor volt tetten érthető, amikor a gyáva Kádár a faluromboló Ceaușescuval váltott forró elvtársi csókot, de abban a Gyurcsányban is ott buzgott, aki a maga négy és fél éve során lerakta a Moszkva és Peking felé orientálódó orbáni külpolitika alapjait. S ahogy a huszadik században, úgy a tiltakozók hangja meg az ország érdeke most sem képez kellő ellensúlyt a gazdasági és politikai elit mohóságával szemben.

 

A felelős államférfi pózában tetszelgő Orbán nemcsak a gesztusok világában lepleződött le a NATO-csúcson, Trump ugyanis szégyenpadra állította azokat az országokat, amelyek módszeresen hazudnak és sunnyognak, amelyek nem költenek országaik katonai biztonságára, hanem az amerikaiak által kínált védelem biztonságában élősködnek. Potyautasnak lenni két okból sem helyes: egyrészt aki nem veszi ki a részét a közös védelemből, az nem szövetséges, hanem tolvaj; másrészt az a magatartás, amely nem hordozza a múlt szövetségi politikájának legalapvetőbb tanulságait, és pusztán nemzetközi egyezményekre alapozza az ország biztonságát, nem tekinthető felelősségteljes politikának, csak alávaló kalandorságnak. Ebből alakulhatott ki az a helyzet is, melynek során a magyar állam képtelen volt akár a határnál megállítani a migránsok áradatát, akár időre megépíteni a határkerítést. A szavakban rendpárti, tettekben korrupt Orbán-kabinet folytatta a szocialista kormányzatok forráskivonását a honvédelemből, melynek következtében Magyarország az egyik legalacsonyabb ráfordítást mutatja fel a NATO-tagállamok közül. Csak reménykedhetünk, hogy nem adódik olyan történelmi helyzet, melynek nyomán az utókor ítélete Gyurcsányt és Orbánt a Károlyi-kormány hadügyminiszterének, annak a Linder Bélának az alakja mellé helyezi majd, aki szerint „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!” Persze ő még őszintén hitt abban, hogy az első világháború traumája végleg átformálta az emberiséget, Gyurcsány és Orbán viszont csakis a célcsoportjainak meg az oligarcháinak politizál – logikus, hogy egymással versengve véreztették ki a békeidőben politikai hasznot nem hajtó hadsereget: Gyurcsány idején az ország még a GDP egy százalékát költötte hadseregre,  Orbán ezt mára fél százalékra dolgozta le.

 

Újra megtapasztalhattuk, hogy Orbán, a mindig dacos kurucvezér, Isten legfrissebb ostora milyen széles nyelvcsapásokkal közlekedik a világpolitikában: természetesen azonnal megígérte, hogy az ország teljesíti a két százalékos limitet, csak épp ennek határidejét tolta ki 2024-re – ő mindent megígér, csak hagyják még legalább hat-hét évig lopni. Már nincs kardcsörtetés, nem akarjuk megállítani Washingtont, nem üvölti Bayer Zsolt, hogy éljen a nemzeti szuverenitás, és pusztuljon a hadsereg – pedig semmivel sem országrontóbb ez a nyugati követelés, mint amelyek a bolsevista jogalkotásra, a korrupció mértékére, a médiában zajló kormányzati térfoglalásra vagy az európai értékek és érdekek Putyinnak meg Erdoğannak való elárulására vonatkoznak. Itt és most Orbán behúzta fülét-farkát, mert Trumpban magára ismert – jól tudja, hogy az ilyen figurákban szemernyi önmérséklet sincs, ha a gyengébb fél teátrális eltaposására lehetőségük mutatkozik. Orbán meghunyászkodott, úgyhogy tíz év múlva talán lesz egy viszonylag ütőképes magyar hadsereg, amely esetleg meg tudja majd védeni Magyarországot. Már csak azt a külföldi politikust keressük, aki kikényszerít Orbánból egy normálisan működő egészségügyet meg egy európai színvonalú oktatást – Trump, Putyin és Erdoğan a fentieket ugyanis még saját országában is leszarja.

TrollParádé:

comments powered by Disqus