oglašavanje

A tarháló elit

» » írás /    / 

 

A kormánypárti médiumok olyan mélyre lökték a hazai nyilvánosságot, amilyen mélyen a közbeszéd talán csak az ötvenes évek rákosista filmhíradóinak, vagy a harmincas évek nyilas hecckampányainak idején járt. A bulvár-, vér- és nyugdíjszomjas tömeg eszeveszett násztáncba kezdett a magyar államot módszeresen kifosztó, magát a nemzeti együttműködés rendszerének nevező maffiával. A Fidesz az egykor oly arrogáns, pénzes és befolyásos balliberális médiaműhelyeket vagy felszántotta, vagy azok kénytelenek mindennapos fenyegetettségben és kiszolgáltatottságban működni – soha nem tudhatják, melyik nap vezet be számukra új adókat vagy új jogi környezetet a kiszámíthatatlan és gátlástalan hatalom.

 

Nemcsak a közéleti újságírás van veszélyben, de a kulturális újságírás is. A Fidesz a kultúranélküliség, az önfeledt proliság, az izzadt kőműves-dekoltázs pártja, melynek vezetői jól tudják, hogy ahol a kultúra többet jelent Fásy Ádámnál vagy Ördög Nóránál, ott egyáltalán nem biztos, hogy működik a primitív és aljas propagandájuk. Míg a korábbi kormányok csak félrenéztek, ha a bulvár térhódítását látták, ezek a gazemberek saját kezűleg verik szét azokat a gátakat, amelyek eddig úgy-ahogy megóvták a magyar társadalom kisebb részét a bulvár mérgező vörösiszapjában való alámerüléstől.

 

Az ellenállás útja egyre inkább a közösségi finanszírozás: alkotók, kis közösségek próbálják az amúgy is gyengén fizetett és szétadóztatott középosztályból kirimánkodni a fennmaradásukhoz szükséges párszázezer forintot. A leglelkesítőbb példa Sicratmané, aki miután képes volt pár nap alatt előteremteni a megélhetéséhez szükséges hárommillió forintot, még ahhoz is volt lelkiereje, hogy jelezze: ennyi pénz neki elég, ne küldjenek többet. Aztán ott a Magyarországi Kétfarkú Kutya Párt, amely a közösségi adakozásnak köszönhetően képes egyedüli politikai erőként eredményesen szembeszállni Hanony Árpád gyűlöletpropagandájával. Leleplező azt látni, hogy az ellenzéki pártok az állami milliárdjaikkal, a céges támogatóikkal és tagdíjakkal milyen szánalmasan elmaradnak néhány szellemes és kreatív civiltől: a hatalomvágyó és korrupt ellenzék tagjainak még kormányon sem kell lenniük, hogy szétfolyjon kezük közül a pénz, miközben a kétfarkú kutyák századannyi erőforrásból leckéztetik a kormányzati kommunikációs gépezetet.

 

Ismeretesek továbbá a polgári önszerveződés kevésbé látványos, mégis nagyszerű példái – ilyen az Átlátszó, amely a közösségi finanszírozásnak köszönhetően képes felderíteni számtalan korrupciós ügyet, vagy akár a Kettős Mérce, amely ugyan számtalanszor csúszik bele vállalhatatlanul szélsőséges álláspontokba, mégis az első olyan komolyan vehető baloldali platform, amit nem a neoliberálisok szerveztek meg és finanszíroznak, ennek köszönhetően legalább konzekvensen baloldali, és nem kizárólag a kultúrmarxizmus dogmáit vallja meg, amint azt általában a balosnak tűnő sajtótermékek teszik.

 

Aztán ott vannak azok az esetek, amikor az ügy nemes, a tarhálás viszont kevéssé ízléses. Ilyen volt például a CEU mellett zajló demonstráció, ahol nem sikerült ugyan megoldani, hogy a tüntetők menetének hátsó harmada a rendezvény végére a Kossuth térre érjen, kalapozó aktivistából viszont annyit láttam, hogy azt hittem, másnap a CEU is párttá alakul. Jó példa ugyanerre a Slejm nevű YouTube-csatorna arca, Gulyás Márton, aki az előzetesből kiszabadulva a hirtelen jött médiafigyelmet kapásból arra használta, hogy egy komplett szerkesztőség működtetésére pénzt tarháljon. Azt hiszem, Juhász Pétertől is túlzás, hogy lassan minden második facebook-posztja alatt feltünteti a számlaszámát. Bevallom, most már félek, hogy ez a nyilvánosság terrorizálásába hajló politikai pénzpumpálás olyan kulturális szereplők elől szívja el a forrásokat, akik nem eveznek a közösségi indulat hullámain, nem szektákat szolgálnak ki, hanem autonóm alkotók, főleg pedig van bennük gátlás és szégyenérzet – amit a politikához bármilyen módon kötődő közszereplők előbb-utóbb természetszerűen maguk mögött hagynak. A politika mérgező közeg.

 

A fentiek által kiváltott lelki helyzetben csapott meg az undor, amikor azt láttam, hogy már nemcsak nonprofit műhelyek és fuldokló kisvállalkozások indulnak pénzhalászatra az apadó és mocsaras Magyaroszágon, hanem a kapitalizmus zászlóshajója, a liberális értelmiség véleményelitje, a 444 is ezt a stratégiát követi. Igen, a 444 újságírói, akik úgy szónokolnak a piac láthatatlan kezének mindenhatóságáról, hogy közben nem szégyenkeznek pénzeket lehívni a Soros-alapítványtól – amelyek náluk nyilván jobb helyen lesznek, mint mondjuk a TASZ-nál –, s még ahhoz is volt gyomruk, hogy egyik tulajdonosuk, Soros György nagyvonalúsága felett lelkendezzenek. Az a 444 tarhál adományt, amelynek tőkeerős befektetői vannak, amely úgy újította meg a hazai újságírást, hogy minimalizálta a szerkesztőség tagjainak számát, így züllesztett tehetséges újságírókat bérkommentelőkké – mindezt a modernitás, a hatékonyság és a profit szellemében. Talán nem kéne meglepődni, hogy az a politikai platform, amely úgy áll a legradikálisabb kvótafeminzmus mellé, hogy szerkesztőségének tagjai közt mindössze négy százaléknyi nő van, egyéb tekintetben is szembeköpi állítólagos elveit. Jelezném ugyanakkor, hogy itt nem pusztán Uj Péternek és haveri körének a következetlenségéről van szó, hanem arról, hogy az ő birtokukban olyan nyilvánosság és eszközrendszer van a megspórolt fillérek előcsalogatására, amellyel szemben a civilek, a média világának csekélyebb felületeken, gyengébb marketingkapacitással jelen lévő szereplői nem versenyképesek. A 444 erőfölényét kihasználva legázolja a kisebb szereplőket – ékes példáját szolgáltatva annak, hogy miért nem szabad pusztán piaci alapokra helyzeni a nyilvánosságot. A 444 bevégzi azt, amit a Fidesz elkezdett: végleg megfosztja forrásaitól a nyilvánosság legértékesebb felületeit, ahová az állami és a céges pénzek soha nem jutottak el, s amelyek így mindig is más minőséget képviseltek, mint a hazai sajtó fősodra.

 

Uj Péter nem elégszik meg a piacon szerzett bevételeivel. Nem elégszik meg azzal, hogy amikor még az Indexet gyártotta, éppúgy kedvezményezettje volt úgy a haveri kapitalizmusnak, mint a haveri politikusoknak. Akkor nem fájt neki, hogy piaci alapon – állami tőgy közelsége és multiknak tetsző a tartalom híján – szerkesztőségek zárnak be, orgánumok szűnnek meg. Akkor nem használták arra az igenis létező befolyásukat, hogy olyan kulturális és jogi környezetet teremtsenek, ahol nem a piac könyörtelenségén, és nem az állam könyörületén múlik, hogy melyik vélemény marad felszínen. Uj Péternek és szerkesztőségének akkor még tetszett a rendszer, mert el se tudták elképzelni, hogy egy nap majd nem ők lesznek a haszonélvezői. S amikor aztán megtörténik mindez, hiába vannak még mindig viszonylag jó helyzetben – gazdag tulajdonosokkal, jó céges összeköttetésekkel és komoly pártkapcsolatokkal –, ők mégis úgy kezdenek hisztizni a kegyelemforintokért, mintha Sickratmanhez fogható számlagondjaik lennének.

 

A 444 arcátlan támadást indított a közbeszéd ellen. Évekkel ezelőtt még csak hallgatólagosan támogatták más szerkesztőségek felszámolását, boldogan ünnepelték céges partikon az épp befolyó milliárdokat, és a pezsgős poharakból kortyolva fikázták meg alázták azokat, akik nem voltak képesek alkalmazkodni az ő rendszerükhöz. Most pedig, hogy jött egy másik rendszer, ami még rosszabb az övéknél is, úgy viselkednek a süllyedő hajóban, mint a Titanic milliárdos utasai, amint mindenkin áttaposva, hisztérikusan menekültek a nekik kijáró mentőcsónakokhoz. Nem számított a mások sorsa, csakis a saját túlélésük: jóban és rosszban egyaránt kapitalisták maradtak, nem pedig emberek. Ha jól sejtem, a 444 bankszámlájához nem tartozik a Sicratmanéhez hasonló limitösszeg, melyet elérve közölnék: „köszönjük, megvagyunk, ne küldjetek többet!”

TrollParádé:

comments powered by Disqus