oglašavanje

A nőgyűlölet vége

» » írás /    / 

 

Az elmúlt hetek túlhajszolt belpolitikai történései, az orosz nagykövetségnél mondott beszédem, a beszéd kapcsán személyemre zúduló szélsőséges feminista és megveszekedett kormánypárti gyűlölködés után úgy döntöttem, kilépek a közéleti háborúskodásból, szenvedélyemnek szentelem magam, és írok egy elfogult kritikát Pintér Béla Szívszakadtig című legújabb előadásáról. Heti rendes publicisztikám megírásának valahol a felénél járhattam, amikor csöngettek.

 

Gyanútlanul nyitottam ajtót, amely mögött egy hatalmas termetű csecsen szinte bocsánatkérően mosolygott. Legalább két méter magas, kigyúrt, kopasz figura volt, akit talán félelmetesnek láttam volna, ha nem áll mögötte két harcos amazon – sminkmentes arcuk merő elszántság és szigor, kezükben egy-egy gépkarabély. Ők voltak igazán félelmetesek, a mosolygó csecsen mellettük legfeljebb ijesztőnek tűnt. Az óriás barátságosan átkarolt és bemutatkozott:

 

- Maghamadov nővér vagyok, feminista aktivista, ők pedig az elvtársnőim. Azért jöttünk, hogy megóvjunk téged önmagadtól. Bajba sodortad magad, mert túl sok rossz döntést hoztál. Túl sok mindenről gondolkozol hibásan. Veszélyben vagy, barátom, és veszélyben van a családod is, mert nem minden feminista olyan kedves és békés ember, mint mi vagyunk. Gyere velem, így biztonságban leszel. Gyártunk egy videót, amiben visszavonsz minden fallokrata szemétséget, amit az elmúlt hetekben mondtál és írtál.

 

Tiltakozni akartam, de úgy megszorított, hogy belém szorult a szusz. Gyerekkorom óta nem éreztem magam ilyen aprónak és törékenynek. Aztán mintha csak egy csomag volnék, a hóna alá kapott, és elindult velem lefelé a lépcsőházban. Pár pillanat múlva már egy nagy, fekete limuzin hátsó ülésén ültem, velem szemben a még mosolygósabb Maghamadovval, két oldalamon a karót nyelt fegyveres hölgyekkel.

 

A következő négy nap történéseit nem akarom különösebben részletezni. Nem volt könnyű sem fizikai, sem lelki értelemben, de azt a rengeteg megátalkodott előítéletet, amit évmilliók evolúciója és évezredek szexista társadalmi gyakorlata idegzett belém, szinte csoda, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült kigyomlálni belőlem. Örök hálával tartozom a csupaszív Maghamadovnak, aki elképesztő szakértelemmel dolgozta meg a testem, valamint a két interszekcionális feminista aktivistának, Klárának és Tamásnak, akik művészei az igazságszérumoknak, a tudattalanban rejtőző démonok kémiai és pszichológiai előcsalogatásának. A négynapos jellemformáló tréning végén legyártottuk a videót, amelyben bocsánatot kértem, és új barátaim nagyon kedvesen haza is hoztak. Maghamadov búcsúzóul megölelt, s még a zord amazonok is megengedtek maguknak némi mosolyt és egy-egy kézfogást.

 

Újra itthon, előttem a félkész Pintér Béla-kritikám. Átolvasom, és nem hiszek a szememnek. Ezt én írtam volna? Ezek az én gondolataim, az én szavaim négy nappal ezelőttről? Mintha egy feneketlen mély szakadékba néznék. Kitörlöm a félkész írást, és újra neki kezdek:

 

„Pintér, te előjogaiddal visszaélő, fehér macsó! 

 

Az interszekcionális feministák Magyarországon harcoló alakultatainak nevében a következő ultimátumot intézem hozzád: amennyiben Thuróczy Szabolcs a jövőben fellép bármelyik darabodban, nővéreimmel készen állunk megzavarni az előadást, és vörös festékkel leönteni a fallokrata disznót! Láttuk őt az Aranyéletben, amely tévésorozat szándékosan és koncepciózusan érzéketlen a nők jogai iránt, romantizálja a patriarchátus működését, és olyan kártékony, elnyomó sztereotípiákat népszerűsít, amelyek miatt a mai napig nincs elég női cégvezető és felügyelőbizottsági tag. Legsúlyosabb bűne Attila gyalázatos szerepe, amit különösen nagy hitelességgel és átéléssel formált meg, s akinek szájából a gyakorlott szexista természetességével hangzottak el egymás után a nőgyűlölő kijelentések. Lehet, hogy Thuróczy jó színész, de sokszázezer évnyi férfiuralom és elnyomás után az a morális minimum, hogy többé nem asszisztálunk a nők megalázásához. Thuróczy lelki sebeket okozott ötmillió magyar nőnek, Thuróczy visszaélt a nyilvánossággal. Kérjen bocsánatot! Vallja meg bűneit! A társulat bontson vele szerződést! Aki alkalmazza a jövőben, arra a magyarországi interszekcionális feminista osztagok mérnek majd csapást.

 

Most, hogy ezt tisztáztuk, Pintér, ideje rendet tenni a te színházadban. Egy: a színház kerüljön ötven százalékban női tulajdonba, és a tulajdonosnő nevét tüntessék fel a társulat nevében – valahogy így: Pintér Béla és Pető Bea Társulata. Kettő: a színház tagságában ötven százalékos kvótát követelünk a női és a férfi színészek számáranyára vonatkozóan. Három: elvárjuk, hogy a színpadon szereplő nők ugyanannyi szöveget kapjanak a jövőben, mint férfitársaid. Négy: elvárjuk, hogy minden előadásban megegyező arányban legyen azonosulható női és férfi főhős, valamint női és férfi antihős. Öt: követeljük, hogy minden női színész annyit keressen nálad, amennyit a férfi színészek – bármit is jelentsen ez.

 

Végül itt van a probléma veled, Pintér: író, rendező és színész vagy egy személyben. Ezzel előadásonként másfél nőtől veszed el a munka, a megélhetés és az érvényesülés lehetőségét. Épp eleget írtak már a férfiak erről a világról, éppen elég színdarabot és filmet rendeztek meg ahhoz, hogy most megköszönjük a munkádat, és elvárjuk, hogy a jövőben maradj egyszerű színész, az írást meg a rendezést pedig ad át a nőknek. Ez új szempontokat, új gondolatokat és egy sokkal harmonikusabb színházi világot teremt majd a magyar kultúra számára. Tudom, hogy nehezem mondasz le az előjogaidról, tudom, hogy azt képzeled, mindent magadnak meg az úgynevezett tehetségednek köszönhetsz – most majd szépen leszoksz erről a hibás gondolkodásról! Fehér férfi vagy – ezért lehetsz ott, ahol vagy. Ha az elnyomott nők végre a helyedre lépnek, alkalmad lesz meglátni, milyen az egyenlőségen alapuló színház. Jól fontold meg, mit teszel, Pintér, mert most még csak követelünk!

 

Puzsér Róbert,

interszekcionális feminista gerilla”

 

Úgy érzem, az e heti publicisztikám végre jól sikerült. Jövő hétre kell találnom egy női szerzőt magam helyett, és a cikknek is egy nőről kell majd szólnia – de hát ki vagyok én, hogy megmondjam, miről szóljon egy nőtársam írása?! Ez így nem lesz jó. Fel kell hívnom Maghamadovot. Túl sok kérdésben vagyok még bizonytalan.

TrollParádé:

comments powered by Disqus