oglašavanje

A minőség forradalma

» » írás /    / 

 

Ha ennek a lerabolt, hitehagyott, ügyeskedésre és szolgaságra szoktatott magyarságnak kabalaállatot kéne választani, Gyárfás Tamásnál alkalmasabbat keresve sem találnánk. Gyárfás, aki a hazai televíziózás legigénytelenebb és legalávalóbb műsorát, a Nap-Keltét birtokolta és működtette, a politikát kiszolgáló veszett szervilizmusnak, a médiageciségnek, a pusztán kapcsolatokkal és gátlástalansággal összeharácsolt vagyonnak és az ellopott rendszerváltásnak egyaránt jelképévé vált. Gyárfás azonban azzal nemesedett igazi észak-balkáni ikonná, hogy nem pusztán a szocialistákkal ápolt évtizedeken keresztül erős politikai-gazdasági szövetséget, de képes volt magát átmenteni a nemzeti együttműködés rendszerébe is. Gyárfás Tamás épp olyan támasza és haszonélvezője lett Orbán rendszerének, mint Bayer Zsolt vagy Kovács Ákos – ott ül Orbán trónszéke mellett Vajna, Lázár, Kóka, Rogán és Pénztáros Lőrinc társaságában. Ma már Gyárfás is egy darab Orbán Viktorból, ahogy valaha egy darab volt Horn Gyulából vagy Gyurcsány Ferencből. Gyárfás az a morális élmény, ami a magyar politikai elit magatartásából lepárolható – ő az ország sötét lelke.

 

Gyárfás túlélésének záloga mindig is kettős volt: egyik zsebében a pénz, másikban az úszósport. Azonnal megértette, hogy ennek a torz önképű és értékrendű népnek az arany a mindene. Jól látta, miként fordítja el a fejét a politika és a társadalom, valahányszor az aranyak mögé pillanthatna. Igen gyorsan megértette, hogy az uszodák világában felmentést és megbocsátást nyernek a testi fenyítést, szexuális zaklatást és csoportos nemi erőszakot elkövetők, mindenki másnál előbb mérte fel, hogy az olimpiai aranyak ára a többpártrendszer kulisszái mögött is gyermeki életek ezreinek megtörése. Pontosan tudta, hogy a politika az a közeg, amelytől védelmet és szövetséget remélhet – megértette, hogy ha nagyüzemben szállítja az aranyakat, minden rendszer magához öleli majd. Így is lett.

 

Csakhogy ezúttal kavics került a cipőjébe. A neve: Shane Tusup. Egy amerikai úszóedző, Hosszú Katinka férje, akibe nem verték bele az iskolapadban, hogy a hatalom előtt féltérdre kell ereszkedni, aki nem szívta magába évtizedeken át a szolgaság áporodott bűzét, aki nem a pártállam, az illetékes elvtárs és az APEH szorításában töltötte az életét. Tusup nem tanulta meg, hogy az Orbánok, a Gyárfások meg a rendőrök előtt jobb ha leszeged a fejed, és nem szólsz vissza, különben könnyen felvetődik, hogy megvan-e egészségügyi doboz. Tusup befeszült Gyárfásnak, és ki merte mondani, hogy az nem végzi jól a munkáját, hogy szolgálnia kellene a versenyzőket, nem pedig a kapcáiként bánni velük. Ki merte mondani, hogy a hivatásos úszók jobb feltételeket érdemelnek – és hát fedezetként ott van a kezében három olimpiai arany. Az úszósportban eljött a magyar tavasz – a mennyiség világába Tusup személyében betört a minőség. A szakember mögé sorban állnak be bajnokok és edzők: mindazok, akiknek eddig a kilencvenöt százaléka Gyárfásra szavazott, akik eddig egyáltalán nem merték hallatni a hangjukat, most ott állnak a jobb feltételekért és a több pénzért, mert Tusup megmutatta, hogy sportolók nélkül nincs versenysport. Úgyhogy van erejük.

 

Gyárfás sorsa most Orbán kezében van. Ha ragaszkodik hozzá, még nagyobb válságba taszítja a magyar úszósportot, márpedig kellenek az aranyak, mint egy falat kenyér. Ha azonban engedi, hogy megbukjon az úszósport Orbánja, ugyan mi a biztosíték arra, hogy a példa nem lesz ragadós? Mi a biztosíték arra, hogy a gyári munkás nem érti meg: általa működik a gyár? Mi a biztosíték arra, hogy a nővérek és az orvosok nem értik meg: nélkülük nincs kórház, a pedagógusok nem értik meg: nélkülük nincs iskola? Ebben az országban lényegesen alacsonyabbak a bérek, mint Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, Szlovéniában vagy a Baltikumban – holott a gazdaság teljesítménye semmivel sem rosszabb. Magyarországon emberi milliók dolgoznak elfogadhatatlan körülmények között. Nincsenek szakszervezetek, nincs tisztelet, nincs megbecsülés. A minimálbér jövőre nyolcvanötezer forint lesz, miután végre jön egy nagyobb emelés. Nyolcvanötezer. Ebből meg lehet élni? Ehhez van pofájuk Európa közepén? Miféle életre elég nyolcvanötezer forint? Kannásborra és kilátástalanságra.

 

Én úgy szorítok Hosszú Katinkáért és Tusupért, ahogy még a nyári játékok során se tettem. Bár tisztelem a teljesítményt, mélyen undorít mindaz, ami az olimpiai arany-üzletágat körbeveszi. Viszolyogtatnak az állami milliárdok, az olimpikonokhoz dörgölőző nyálkás politikusok, az aranyláz önkívületében megnyomorított pszichéjű gyerekek. A tömegsport és az utánpótlás az állam felelőssége. Ezen felül pedig annyi dolga van egy világklasszis úszóval, amennyi egy világklasszis orvossal vagy mérnökkel. Semmi. Nem dolga uszodát építeni neki, nem dolga harmincöt éves korában nyugdíjazni, nem dolga repülőjegyet vásárolni és edzőtábort fenntartani. Oldják ezt meg az úszók a piacról, ahogy az országban bárki más teszi. Az élsport nem állami feladat, hanem haszontalan és visszataszító kormánypropaganda.

 

Hosszú és Tusup ezúttal azonban olyan ügyért küzdenek, aminek igenis van társadalmi haszna. Olyan ügyért, ami valóban tartást adhat, aminek a sikeréből mindannyian profitálhatunk – csak fel kell ismernünk, hogy az Orbánok és a Gyárfások nem azért uralkodnak, mert annyira alkalmasak, hanem mert mi hagyunk egy olyan rendszert működni, ami bünteti a munkát és a becsületet, viszont jutalmazza a csalást és az ügyeskedést. Csakhogy akármit is mondanak az Orbánok és a Gyárfások, jogunk van a tisztességes bérekhez és a kielégítő körülményekhez – sokkal inkább, mint a magyar úszósportnak az újabb adómilliárdokhoz.

TrollParádé:

comments powered by Disqus