oglašavanje

Az eldobott Kalasnyikov vallomása

» » írás /    / 

 

Az AK26 a YouTube-on feltörekvő hazai hipp-hop csapatok egyike. Sikeres vállalkozói annak a korszaknak, amelyben internetes videomegosztókon generált ismertséggel és kattintásokkal biztos pénzügyi háttér teremthető a legkülönbözőbb könnyűzenei projektekhez. Ezek a srácok már profi klipeket forgatnak, az egész ország széltében-hosszában koncerteznek, és nem kell térden csúszniuk a mainstream médiafelületek korrupt és rossz ízlésű urai előtt – nincs szükségük sem a rádiós lejátszásokra, sem a könnyűzenei tévécsatornák szerkesztőinek jóindulatára. A YouTube persze csak korlátozott mértékben demokratizálta a zenei életet, hisz rossz szellem gyanánt az AK26 mögött is feltűnik producerük, a hazai óvodások és kisiskolások megrontója, Mr Busta, aki amilyen ügyesen kutat fel tehetségeket, olyan mélyen ágyazza be azokat saját rossz ízlésébe, szánalmas kirakatgengszterkedésébe és fájdalmasan primitív, közléshiányos szövegvilágába.

 

Csakhogy az általános iskolások kedvenc kamugengszterénél is félelmetesebb démon a koncerteken őrjöngő, magát a létezés végső értelmének vélő, reklámok által nevelt plázazombi. Az AK26 új számában, a Barnabásban ezt a prototípust leplezi le. A dalszöveg első harmadában megismerjük Barnabást, a rapbanda hatalmas rajongóját, aki nyomban előadja valamennyi irritáló közhelyét ennek a mélyproli világnak: szóba kerül a „tisztelet”, Barnabás megígéri, hogy a csapattal marad „végig”, és természetesen már arra készül, hogy a jövő héten magára tetováltasson egy AK26-logót. Szinte megelevenedik előttünk az anyagilag, kulturálisan és érzelmileg egyaránt magára hagyott, leszakadófélben lévő középosztályos tizen- és huszonévesek világa, akiknek kevés a tescós karrier, ennél többre azonban nincs esélyük. Talán tudatos is egyik-másik kínrím – Barnabás még azt se nagyon tudja elmondani, amit gondol és érez:

 

„Ott leszek veletek, 26, a végéig! Én csak mellettetek állok, hogyha valaki szid.”

 

Az opusz középső harmadában bepillantást nyerünk az egyszeri proli rémületesre duzzadt egójába. Hősünk azt sérelmezi, hogy az együttes tagjai nem válaszoltak a levelére, és a koncerten se spanoltak vele, amikor ő odaköszönt. Barnabás veszett dühvel reagál arra, hogy a bálványai nem a haverjai. Ez így nem méltányos! Hisz az a rajongásáért igenis járna neki! A minimum volna! Hiszen az előadók kifejezetten neki írták ezeket a zenéket és szövegeket, hiszen miatta létezik ez az egész világ. És ha mégsem miatta? Akkor indul a mocskolás:

 

„Különben is, ti csak gyerekeknek zenéltek, és eladtátok magatok, már utálom az egészet.”

 

Terítékre kerül továbbá némi párkapcsolatból ellesett, passzív-agresszív picsáskodás:

 

„Ez volt az utolsó levél, mit írok, de mindegy is, mert válaszolni sose bírtok.”

 

Hősünk mégsem tetováltat, képtelen megemészteni, hogy a reklámok, celebek és politikusok által hazudott világ nem a valóság, így amint az ráomlik, Barnabás reakciója nem a józan belátás, hanem a kontrollálatlan düh – ez a modern világ tömeglélektanának torz logikája. A digitális jelek és plázák virtualitásában istenné lényegült, lájk gombokkal megváltott fogyasztó hisztériáját látjuk, amint öntudatra ébredése elől proli mítoszainak körébe visszamenekül. Ez az a hisztéria, amely nem csak zenészeket és írókat, de politikusokat is képes a magasba emelni vagy a mélybe taszítani. Sőt, szinte csak ez képes.

 

A szöveg utolsó harmadában az együttes nevében Giajjenno válaszol – és a hallgató nagyon nem azt kapja, amit egy széjjelvarrt, pitbullokkal feszítő, kültelki formától joggal várna el. A rapper nem alázza porig Barnabást, nem leplezi le a szégyenteljes hisztériát – Giajjenno profi előadó: jól tudja, hogy nem fűrészelheti el azt a faágat, amin ül, nem vághatja Barnabás képébe az igazságot. Nem fordulhat szembe rajongóinak mélyproli közegével és szokásaival, nem konfrontálódhat a félművelt, suttyó megmondókkal – saját pénztárcájába marna ezzel. Inkább vérbeli feminin játszmázással rukkol elő – bocsánatot kér, továbbá jelzi, hogy ő is meg tud sértődni:

 

„Innen üzenjük, hogy ne haragudj utólag, és hallgasd nyugodtan azokat, akik anyáznak.”

 

Bármilyen keménynek tűntek korábban a kalsnyikovos srácok, ezúttal leteszik a fegyvert:

 

„Te is csalódtál, de mi is, és ez rémlik, hogy csak ketten maradunk AK, a végig.”

 

Ez a kép nem más, mint a fegyverét elhajító, sértett és durcás értelmiség halotti portréja – többé nem az érvényeset keresi, nem a valóságot értelmezi vagy a jövőt fürkészi: egyetlen célja a tömeg ösztönvilágának kiszolgálása. Így válik a hip-hop gengszterből fürdőskurva, a marketingguruból művész, a reklámból kulturális önkifejezés – így fegyverzi le a barbárság a civilizációt. Így lesz az AK26 Barnabás című száma valami sokkal nyomorúságosabb, mint Eminem Stan című slágerének hitvány koppintása: az értelmiség végső fegyverletétele a szeszélyes és önérzetes emberi sokaság előtt. Az új kánont a tömeg írja.

TrollParádé:

comments powered by Disqus